Irodalom Kultpillanatok

10 idézet, ami miatt érdemes felnőtt fejjel is elolvasni a Tüskevárat

A Téli bereket szerettem volna olvasni. (Mert József Attila életrajz helyett, ami már október óta a polcomon pihen, valami könnyedebbre vágytam.) Messzire akartam menni. Kiszabadulni innen Pestről, ki ebből a ki tudja meddig vagyunk bezárva állapotból, elutazni valahova vidékre, egy olyan helyre, meg olyan korba, ahol olyan egyszerű minden.

Minden az, aminek látszik, se több, se kevesebb.

A balatoni nyarak után kezdtem el vágyakozni, még akkor is, ha ezt a fajtát, ami ezekben a regényekben van, nem ismertem.

A Téli berek után vágyakoztam, mert ott még sohasem jártam. De a Tüskevár is olyan messze volt már, hogy előtte fel kell frissíteni az emlékeket.

Így került a kezembe újra ez az ütött-kopott, nálam is idősebb, 1976-os kiadás.

És hiába imádom az új könyvek illatát, az a nagy helyzet, hogy ezekhez a megsárgult lapokból álló régi könyvekhez semmi sem fogható.

Mint ahogy a Tüskevárhoz sem.

És még csak tizenévesnek sem kell lenni hozzá, hogy a Kis-Balaton, a berek, a természet és benne Matula elvarázsoljanak. Hogy érezd Te is a víz szagát, halljad a madarakat (köszönjük Fekete István a színes-szagos leírásokat), izgulj Tutajossal, amikor közeledik a kánya, drukkolj a fiúknak, hogy be tudjanak még húzódni a kunyhóba a vihar elől, és megmosolyogtasson a derék Bütyök és Katica bimbózó románca. Hogy hangosan nevess fel a „pótapa” módszerein, amikkel finoman vagy éppen kevésbé finoman próbál embert faragni ebből a „kajla” gyerekből. És hogy fejbe kólintson az ez egyszerű bölcsesség, ami ebből a könyvből sugárzik. 

Következzenek most a kedvenc idézeteim.

– Gyere majd fel délután, mindent megbeszélünk.
– Persze – mondta Bütyök-, persze. Ezt meg kell beszélni.
Hogy mit kell megbeszélni, azt egyik sem tudta, de tele voltak valamivel, valami simogató, meleg ragyogással, és – szerencsére nem tudták, hogy a boldogságot nem lehet megbeszélni, nem lehet megosztani, és nem lehet megtartani.

Ebben nem is csalódsz, elhiheted. Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér, és mégis odaadja mindenét; nem szól, és mégis többet mond, mint amit ember valaha mondott.

Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban.

… hiszen a valóság is olyan szép. Csak közel kell hajolni hozzá, szétbontani és megnézni…

Gyula úgy érezte, hogy ezt a látványt sem lefényképezni, sem lefesteni, de még elmondani sem lehetne. Az élet öntudatlan szépsége volt ebben a lágy mozgásban, az anya óvatos úszásában s az öt ki pelhyes gombóc szeme csillogásában, amint ültek az anyai páholyban, aki kirándulni vitte az apróságokat a nyár s az idő ezen végtelen reggelén.

Gyula csak feküdt a széna- és nádszagú magányban, és a derűs, telt, holnaptalan nyár szétáradt szívében. Úgy érezte, hogy ami kívül van, az belül is szól, repül, él, holnap is nap lesz, ugyanilyen nap, ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. A nap süt, a tűz ég, a folyó lomhán kúszik, s az időnek semmi jelentősége nincs.

Nem értették a szerelmet, és nem gondolhattak arra, hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. Aki szerelmes, azért, mert szerelmes, aki pedig nem szerelmes, azért, mert nem szerelmes.

Közben azonban arra gondolt, hogy a szerelem lehet ugyan gyönyörű érzés, de a valósághoz semmi köze. És Tutajosnak kétségtelenül igaza is volt, csak azt nem tudta, hogy ez az érzés még a berek világában is rendhagyó, édes gyötrelem, amelyből fészek lesz és fiókák: az élet legcsodálatosabb valósága.

„Nem lesz semmi baj” – Matula mondta, és Gyula összeborzolódott idegein mintha a bizalom és nyugalom olaja csordogált vona végig. Dél felé járhatott az idő. Odakünt millió bogár zsongta a nap dicséretét, a tűzhely mellet Csikasz feküdt nyelvét lógatva, mert meleg volt nagyon, távolról odahallatszott a madarak egyhangú lármája, és Tutajos úgy érezte: nem is lehet semmi baj. Nem lehet, mert Matula mondta, és csodálatos erőt érzett a szavakban, amit olyan ember mond, aki sose mond mást, mint ami a valóság.

Matula nem angyal, hanem ember, de talpig ember, és ennél többet nem kívánhat senki.

Még szintén kedvelheted...