Dunakiliti – Mosonmagyaróvár – Győr.
Napsütéses februári hétvége, négy nap szerelemben.
Utazások a wanderlust tetováláshoz, mert megígértem magamnak, újabb érmék, újabb csatornafedők. Újabb módszer a bepakolásban, ami már rutinszerűen, pillanatok alatt megy.
Reggel még futni egyet, elköszönni a macskától, beszállni mellé a kocsiba, és elindulni. „Csak szökjünk el innen!”
Az utak mellett a benzinkutakon elfogyasztott kávénak mindig más íze van.
Szelni keresztül a magyar tájat, elutazni egészen a „csücsökbe”. Őzeket látni a mezőn, úgy örülni nekik, mint aki még sohasem látott, és utólag újra felfedezni őket véletlenül egy tájképen.
Szélkerekek, amik az országnak csak ebben a zugában vannak, mint azok a szőlőtőkék ott a másikon. A sorok elején mintha keresztek lennének, a tőkék meg rájuk vannak feszítve.
Tóra néző kilátás, hallgatni, ahogy kopog a fakopáncs, láttam a piros feje búbját, mert minden fakopáncs harkály, de nem minden harkály fakopáncs.
7-8-9 órákat aludni, minimálisan tartózkodni az online világban, semmi olyat nem csinálni, amit „kell”, kivéve a nyújtást, de ott távol még a hátam se fájt annyira.
Fokhagymakrémleves három napon keresztül, és reggeli sajttál, olajbogyóval.
A svédasztalos reggeli igen nagy találmány. Sokat elmond az ember jelleméről az, hogy hogyan válogat a lehetőségek közül (és mennyit szed ki magának, és utána mennyi minden marad a tányéron, pazarol-e a máséból). Meg igen sok mindent lehet leolvasni reggelente a szálloda éttermében az emberek arcáról, az elmúlt éjszakáról.
Sétálni két órát odakint, egyre csak követni a madarakat, hóvirágot találni a fák alatt, tele van vele az erdő alja, majd felmelegedni a szaunában.
Megtanulni, hogy itt nem olyan az élet, mint Pesten, hogy az éttermek bezárnak 10-kor és van, hogy ki sem nyitnak vasárnap.
Belenézni egy kecske szemébe, juhokat simogatni. A vörös macska, ami ül a gazdája lába mellett, amíg az fát vág.
Képek, képek, amivel őrizni akarsz, abból a négy napból valamit, amikor jól érezted magad, csak hát egyetlenegy kép sem tudja visszaadni például azt a pillanatot, amikor a csárdában, a piros ruhádban, a Nyakas bort kortyolgatva a gyertyafény mellett, a zenész éppen rákezdett a Sárgul már a kukoricaszárra.
Vagy amikor Győrben az elégedetlenkedő, földön álló kislány „Mikor állítják már meg végre?” kérdésére nevetve választod az óriáskerék belsejéből, hogy „ Sohaaa” és hozzáteszed: Mert örökké fent maradunk a felhők felett.
Mi örökké ott maradunk.
