„Ha azt mondtam, hogy a sétálás olyan, mint az élet, a futás, az még inkább az” – gondolkozom a heti, esedékes, hosszú futásom közben.
Ilyen nagy igazságokra bőven van elég idő 75-90-meg 100 percek alatt, közben, meg a legnagyobb igazságot, hogy miért is csinálom mindezt, még mindig fejtegetem.
“Jelenleg, nagyjából ez az a biztos pont, amit kontroll alatt tudok tartani, úgyhogy ezért”- állapodok meg magammal, és visszatérek a korábbi gondolathoz.
A futás tehát, olyan, mint az élet – ezt bátran kijelenthetjük!
Az egész valahol ott kezdődik, hogy a rajt és a cél közötti utat különböző sebességekkel tehetjük meg. Ha az elején hatalmas lendülettel vágunk bele, könnyen kifulladunk. Valójában, felesleges is lenne annyira sietni, hiszen a végén ugyanaz vár.
Vannak egyenes utak, vannak kanyargósak, van aszfalt, van terep, van rekortán, mindenkinek más az, ami a szívéhez és a lábához közel áll. Éppen ezért, mindig csak a saját utunkkal kell foglalkozni.
A saját eredményünk szempontjából teljesen mindegy, hogy ki milyen tempóval fut mellettünk, ahogyan a saját életünk szempontjából is mindegy, hogy más már lediplomázott, vállalkozása van, megházasodott, gyereket vállalt, el is vált. Ezért nem éri meg másokhoz hasonlítgatni magunkat.
(Természetesen az már más lapra tartozik, ha valakinek a futóteljesítménye vagy élete motivációt jelent arra, hogy a sajátunkat is jobbá tegyük. )
Van, hogy szembe fúj a szél, és nehéz előre haladni, mint ahogy az élet is, néha akadályokat gördít elénk.
Vannak jobb és rosszabb napok. Mint ahogy vannak jobb és rosszabb futások is. Hiszen nem lehet minden mindig csak jó, mert egy idő után már értékelni sem tudnánk. De egy biztos, ha az általunk megtett utat tartósan nem élvezzük, akkor valamit rosszul csinálunk. És ha ezt észrevesszük, akkor sosincs késő változtatni. Az edzéseinken és az életünkön sem.
Vannak fix pontok. A 60 perc, az bármelyik nap 60 perc lesz, a 10 km, az 10 km. És vannak állandó kellemetlenségek is, mint pl. a rendszeres nyújtás, vagy a dolgos hétköznapok, de ennek hiányában nem lennének félmaratonok, maratonok, vagy nyaralások.
Apropó, félmaratonok. Nem lehet lépcsőket átugrálni, fokozatosan kell haladni, türelemmel, először az alapokat kell megtanulni ahhoz, hogy félmaratont, maratont fussunk. Ahogyan az életet is kőről kőre, lépésről lépésre kell felépíteni.
Habár úgy tűnhet, hogy futás közben tökéletesen egyedül vagyunk, valójában sosem vagyunk egyedül. És közben valahogyan mégis. Hiszen az adott távot azt Nekünk kell megtennünk, senki sem futhatja le helyettünk, mint ahogy az életet sem élheti más helyettünk. De ott lehetnek velünk sokan, és kísérhetnek az úton. És nagy hiba lenne, ezt nem megengedni.
Időnként könnyeket csal a szemünkbe, időnként mosolyt az arcunkra. Mindkettő.
Minden egyes futás, mint ahogy nap, megismételhetetlen. Minden egyes alkalom egy lehetőség, ha azt elszalasztjuk, többet már garantáltan nem fog visszatérni.
És van, amikor mindent el kell engedni. A pulzus és a kilométerek figyelése helyett, csak élvezni a napot, a madárhangot, a meleget, a könnyű lábakat, ahogy élvezni a mindennapok apró örömeit is, és nem a célt hajszolni.
De időről időre fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy mi hajt előre, hogy miért csináljuk mindezt.
És jó, ha van egy világos válaszunk arra, hogy vajon mi a célunk a futásban, és hova tart az életünk.
Vagy legalább, rajta vagyunk az ügyön, hogy ezt megfejtsük.
