Útravaló

A sétálás olyan, mint az élet

„Az élet egyébként elég egyszerű. Az, aki az egyik lábát a másik elé teszi, aztán megfordítva, és ezt elégszer elvégezi, az végül eljut az úti céljához – már ha van neki olyan. Ez egyike a világ tényeinek.”

/Jón Kalman Stefánsson/

Szóval, a sétálás az olyan, mint az élet. Éppen ezért a sétálás egy természetes mozgásforma. Napi 30 perc sétával sokat tehetünk egészségünk megőrzéséért.  

De mi a helyzet 8 óra sétával? Ami nagyjából 31 km-nek felel meg? Azt az egészségünk megőrzése érdekében tesszük? Vagy valami egészen más motivál?

A magyar teljesítménytúrázás története egészen 1981-ig nyúlik vissza. Ekkor hirdették meg az első Kinizsi Százas-t. Ez azt jelenti, hogy 100 km-t, a meghatározott időn belül (24 óra), a meghatározott útvonalon, és a meghatározott ellenőrző pontok érintésével kell teljesíteni. Ha sikerül, tied az oklevél, és tied a kitűző, a dicsőség, és persze az élmény maga. Aztán egyre több rövidebb-hosszabb távú teljesítménytúra született meg, céljuk a tömegek megmozgatása és a természetjárás népszerűsítése. (És ma már a modern technikát kihasználva, eljött az ún. instant túrák kora. Másra nincs szükség csak egy okostelefonra. Regisztrálsz, te döntöd el, hogy mikor indulsz, az útvonalat letöltheted a telefonodra, az ellenőrzőpontokon pedig Qr-kódokat találsz, ezt kell beolvasni. A sikeres teljesítésért oklevél és érem jár. )

Mi olyan nagy falatban, mint a Kinizsi 100, nem gondolkozunk, nekünk egyelőre a nagyjából harmad táv is elég, éppen ezért legutoljára a 12. Intersport Túranap 31,4 km-es távján indultunk.

Reggel 6 órakor olyan vagyok, mint anyu. Én kelek elsőnek, miközben a család (esetünkben egy férfi és egy macska) még alszik. Főzöm a kávét, készítem a szendvicseket, törülközőt, sebtapaszt, váltó ruhát, Wc-papírt, felkészülök mindenre, váratlan helyzet nem érhet. Természetesen miattam indulunk késve.

A legkorábbi lehetséges indulás 8.15, a legkésőbbi érkezés 16.30, vagyis egészen pontosan 8 óra 15 perced van rá, hogy teljesítsd a 31,4 km-t, benne 1065 m szintemelkedéssel.

8.15-kor mi még a rajt közelében sem vagyunk, éppen ezért egy igencsak feszes tempót kell tartani. Nem egészen 7 perccel korábban érünk a célba, a szintidőbe épp, hogy csak beleférünk.  Pihenő nem sok, csak az az egy-egy szendvicsnyi idő, amit eltöltünk az ellenőrzőpontokon, lefele a hegyről még így is futunk (mert fájós térddel sokkal nehezebb ellentartani, mint hagyni, hogy a lendület vigyen lefele).

Megszenvedtünk, elfáradtunk, de az élmény a mienk. Persze után jogosan merül fel, hogy miért is jó, mire is jó ez az egész?

Hááát, ha őszinte akarok lenni, nem annyira jó. És el is határozzuk, hogy ilyen teljesítménytúrára többet, nem megyünk. Egyrészről persze, örvendetes, hogy október végén, a napsütéses időben ennyien vagyunk kint, és járjuk az erdőt,  másrészről viszont kicsit sem jó az,  hogy a Róka-hegyre vezető lépcsősoron sorban kell állni, mert valaki az elején csak nehezen tud feljutni a kapaszkodón. Nem, nem igazán jó, az, hogy ahelyett, hogy az erdő csöndjét élveznénk, mások életének történetét hallgatjuk, úgy, hogy nem is akartunk hallgatni, csak éppen azonos tempóval haladunk.

Maga a 31 km gyaloglás jó, mindjárt írom miért, de ha ezt olyan rohamtempóban kell megtenni, hogy szegény lelkünk ott marad a hegy alján, és sehogy sem tud utolérni, akkor az nem jó, az nem kikapcsolódás, az nem megtisztulás, és töltekezés, hanem egy újabb teher és kényszer.

Vagyis a konklúzió: túrázni bármikor, de a teljesítménytúrázást, mint olyat, valószínűleg elfelejtjük. Ha pedig mégis kihívásra vágyunk, akkor jöhetnek azok a bizonyos instant túrák, amikről ott az elején beszéltem.

Mert túrázni azért mész, hogy kiszabadulj a mókuskerékből, hogy visszatérj a természethez, hogy kicsit otthonra lelhess benne. Hogy amikor túl sok a város és az ember, a fák egy kicsit magukhoz öleljenek újra. Hogy lássál mókust, hernyót, csipkebogyót, amit egyébként otthon nem, és rálássál a városodra egy másik szemszögből. Belefeledkezz az őszbe, rácsodálkozz a fákra, a felhőkre. Érezd az avar illatát, hogy egyáltalán érezz valamit a rohanáshoz, a szürkeséghez, az egyformasághoz szokott szemeddel és szíveddel.

Azért is mész túrázni, hogy ott valamit megtudj magadról. Sétálás közben kiválóan lehet nagy igazságokra rádöbbenni, helyretenni a kétségeket, válaszokat kapni, új lehetőségeket felfedezni, elindulni az úton. Túrázás közben, ha a test elfárad, a lélek mindig helyre kerül.

És ha mással együtt sétálsz, nagyon sok mindent megtudhatsz az illetőről. Pl. azt, hogy tudjátok-e egymáshoz igazítani a lépteiteket, vagy valakinek mindig rohannia kell a másik után. Mennyire rossz érzés az, ha te vagy hátra hagyva, és tudod-e vezetni a másikat, ha arról van szó. Ilyenkor az is kiderül, hogy van-e elég beszédtéma, vagy tudtok-e együtt hallgatni, ha az út éppen minden erőtöket felemészti, és tartalékolni kell az energiával. Nem zavaró-e ez a hallgatás? Rá vagytok-e hangolódva annyira egymásnak, hogy abból, ahogy a másik leteszi a lábát tudod, hogy mije fáj, és hiába akarnád mondani, amit akarnál, tekintettel vagy rá, és nem mondod. Mert most az egyszer el tudod engedni azt, hogy neked legyen igazad. Sétálás közben, ha elég hosszú ideig sétáltok, kiderül az is, hogy hogyan tudjátok kezelni a vészhelyzeteket. Egy-egy fájó térdet, a semmiből jövő migrénes fejfájást, vagy az izomgörcsöt, aminek a lehető legjobb ellenszere a víz, a magnézium, és a gyors gyógynövényes krémes masszázs. Meg tudod-e ezt tenni azért, hogy együtt jöjjetek le a hegyről, ahova együtt mentetek fel.

Napi 30 perc sétával sokat tehetünk az egészségünkért. „Sétálás közben gyógyul a lélek is.”

Olykor magányosan kell elindulni, de ha megtaláljuk a párunk, akivel a legnagyobb összhangban haladunk 31 km-en keresztül, és hegynek föl-és le is fogja a kezünk, az nagy adomány.

Csak mindig legyen nálunk elég sebtapasz és izomlazító krém!

Még szintén kedvelheted...