Ötpercek

Áfonyaszemek

A kislány az erdőben sétált. Pöttyös szoknyája minden lépésnél vidáman libbent a térdénél. Fején kis fehér szalmakalap, virágos szalaggal, haja kétoldalt vaskos fonatokban úszott utána.
Kosárkájában áfonya. A fülén egy-egy cseresznye lógott fülbevaló gyanánt, a keze már maszatos volt a ráfolyt áfonyalétől.
A kisfiú észrevétlenül csapódott mellé. Kantáros nadrágot viselt, kezeit a zsebébe süllyesztette, és mint a nagyok, sapkáját komolyan az arcába húzta. Hét év körüli lehetett.
– Írnod kellene!
– Hogy micsoda? – kapta fel a fejét a kislány.
– Írnod. Történeteket, amik benned vannak. Miért nem írod le?
– Mert butaság. Semmi értelme.
– Nem lehet butaság. Ami tőled van, ami belőled van, az nem lehet butaság.
– Ki vagy te?
– Az most ne érdekeljen!

Sétáltak tovább a legnagyobb egyetértésben, mintha ezer év óta ismernék egymást.
A kislány hirtelen letért a gyalogútról, és az ösvény mellett lévő áfonyabokorhoz lépett.
– Most mit csinálsz?
– Áfonyát szedek.
– Miért?
– Mert valakinek le kell szedni.
– És miért te vagy az?
– Mert valakinek le kell szedni – rántotta meg a vállát. Tudta, hogy nem ez a legmegfelelőbb válasz, de hirtelen jobb nem jutott eszébe. Különben is mit magyarázkodjon ennek a buta fiúnak, még bemutatkozni is elfelejtett. Jellemző.

– Miért?
– Mert nem maradhat ott.
– Miért?
– Csak.
– Világos. A “csak” egy egész komoly alap. Erre már nyugodtan lehet építeni.
Ezt már nem bírta a kislány, elmosolyodott. Buta, de vicces. Legalább nincs egyedül. Mindig is félt az erdőben.

– Tudod milyen választ szerettem volna hallani? Hogy azért, mert mindent kontrollálni szeretnél, mert nem bírod ki, ha valamit nem tervezel meg, mert mindent előre kell tudnod, akkor is, amikor nem lehet.
– Ez nem is igaz! – kezdett el duzzogni.
– Dehogynem! Ha nem lenne igaz, akkor nem duzzognál. És igen, ha őszinte akarnál lenni velem, még azt is hozzátennéd, hogy mert mindig úgy érzed, hogy neked kell lenni a jó kislánynak.
– Honnan veszed ehhez a bátorságot? – egészen belepirult a méregbe a kis arca. – Nem is ismersz engem!
– Sokkal többet tudok rólad, mint gondolnád. És te is rólam! Nézz csak magadba! Figyelj a belső hangra! – erre a felszólításra felvont szemöldök volt a válasz. – Na gyerünk! Csukd be a szemed! Nyugodj meg! Jó helyen vagy. Ne gondolj semmire! Ürítsd ki a fejed!

A kislány, bár nem bízott a fiúban, nem tudott nemet mondani a kérésre. Becsukta a szemét, és mintha valami ködfátyolon keresztül látná magukat, ott álltak az erdő közepén kéz a kézben. Most. Tinédzserként, friss diplomásokként, fiatal házasokként, középkorúakként, amikor a gyerekek már kirepültek, és az aranylakodalmukon is. Ott álltak egymás kezét szorítva, és semmi, de semmi nem változott.
– Ez meg hogyan lehet? – nézett kikerekedett szemmel a kisfiúra, aki egy gyors puszit nyomott az arcára.
– Majd meg fogod érteni. Az írásnál tartottunk…
– Nem. Az áfonyaszedésnél tartottunk…
– Ezen már túl vagyunk. Írnod kell! Kezdd el!
– De nem tudok miről…
– Hogyne tudnál! Fogadjunk, hogy most is legalább három történet van a fejedben.
– …

– Szóval igen! Ki vele, mi az?
– Hát tudod…vannak ezek a cicafülűek…
– Cicafülűek? Az meg mi?
– Kitalált lények. Emberek, de cicafülük van. Harcosuk, hosszú fonott hajjal. Mindig jókedvűek. Boldogok, igen, ez a jó szó. Ez a titkuk.
– Szuper! És hol akadtál el?
– Hááát…nem járhatnak csak úgy a tappancsaikon. Meg kell nekik valamilyen speciális képesség is.
– Azt hiszem, kezdem érteni. Mi van akkor, ha gyorsan futnak, nagyon, nagyon gyorsan?
– Az nem jó. A Narutoban, meg az Inuyashában is úgy futnak. Az animében ez mindennapos.
– Rendben. Főnixmadár?
– Az nagyon közhelyes. Az én történetem nem lehet közhelyes…jaah, és azt elfelejtettem mondani, hogy a cicafülűek óriás pitypangok között élnek.

– Miért pitypang?
– Mert olyan jó csengése van!
– Akkor utazzanak pitypangokon.
– Az nem jó. Az Egy bogár életében már lelőtték ezt a poént.
– Nem is láttam az Egy bogár életét.
A kislány mintha meg sem hallotta volna.
– Nem igaz, a Disney mesék már minden jó ötletet feldolgoztak. Vagy az Egy bogár élete nem is Disney? Lehet Pixar? Nem, nem, biztos, hogy Disney. A Z, a hangya Pixar.
– Látod, ezért szeretlek!

– Hogy mit csinálsz?
– Szeretlek!
– De hát…
– Tudom, tudom, nem is ismerlek. Nem hagyhatnánk már ezt a hülyeséget?
A kislány  még egy áfonyaszemet levett a bokorról, és a kosarába pöckölte.
– Tényleg szeretsz? – elmélyülten figyelte a cipője orrát.
– Soha senkit még ennyire.
– Miért?
– Most te kezded?
A kislány huncutul rákacsintott.

– Mert te vagy te! És nekem ez bőven elég.
– De még csak ötéves vagyok.
– Ez hogy jön ide?
– Nem tudom!
– Na látod!
– Nem látom.
– Megint kifogásokat keresel. Mindig kell valami ésszerű okot találnod, ami miatt nem a válasz. Álmodozónak állítod be magad, közben pedig mégis odakötöd magad a földhöz.
– Nem is!
– De is!
– Engedd el magad, ereszd el a kötelet, szárnyalj, vágj neki! Tudod, komfortzóna.
A kislány mindentudóan bólogatott. Ezerszer hallotta már. Ezerszer? Hiszen még csak ötéves. Vagy mégsem?

– Csak elkezdeni nehéz. Merj veszélyesen élni!
– A második nevem veszély!
– Akkor nem lesz nehéz!- kacagott fel a kisfiú.
A kislány őrlődött magában. Homlokát ráncolta, szeme gondterhelt volt.
– És most…hogyan tovább? Szóval érted…- emelte fel a tekintetét szégyenlősen.
– Te meg én?
– Ühüm – bólintott.
– Annak is eljön majd az ideje.
– De hát…- csuklott el a kislány hangja.
– Igen, szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Nem tudnálak nem szeretni. Nem én irányítom, nem egy döntés kérdése, ez az egész nagyobb nálam, nálunk. De most még nincs itt az ideje. Sokat kell még tanulnod, és először saját magad kell megtanulni szeretni.
– Átvertél!- kezdtek el könnyesedni a kislány szemei.

– Szó sincs ilyesmiről, és ezt te is tudod. Haragudhatsz rám, de te ennél jobb vagy. Együtt fogunk megöregedni, ezt is tudod. De még dolgod van. Nekem is. Élj, tapasztalj, gyűjts élményeket! Találd ki ki vagy, és mire vágysz. Indulj el, érkezz meg, és indulj neki újra, ha nem jó helyre érkeztél. Merj kockáztatni, de ne veszítsd el a kontrollt az életed felett! Ne akarj mindent előre tudni, merj élni a pillanatnak, tanulj türelmet, eljön a te időd. Higgy benne, hogy mindent megkaphatsz, amire vágysz, tegyél érte, és élvezd a munkád gyümölcsét. Építs kapcsolatokat, keress barátokat, de ne félj néha egyedül lenni. Merj hibázni, ne bánj meg semmit, és főleg, szeresd önmagad. Kérj segítséget, ha úgy érzed elfáradtál, és figyelj a hozzád segítségért fordulókra. Bízz magadban, a saját belső erődben, akkor nem lehet gond.  Ne keresd görcsösen a boldogságot, és rád fog találni. Engedd el a félelmeid!
A kislány szeme újra könnyesedni kezdett.

– Minden rendben lesz. Ezt is tudod. Nehéz, de semmi okod nincs rá, hogy kételkedj – most a másik arcára kapott egy puszit, és a kisfiú köddé vált.
– Hova lett? – kapta fel a fejét. – Álmodtam? Az egész csak álom lett volna? De háát…- ruhácskája zsebébe mélyesztette a kezét, és valamit talált benne. Az egyikben egy füzetet, a másikban egy tollat.
– Hát mégis…- a távolba révedt, szemei még az ismerős alakot keresték.
– Hülye! – morgott az orra alatt, miközben törökülésbe kucorodott. Kinyitotta a füzetet, és az első lapra macskakaparással felfirkantotta:
“A kislány az erdőben sétált…”

fotó: andrew welch on Unsplash

Még szintén kedvelheted...