Testkép

Amit egy lábsérülésből meg lehet tanulni

Mi nem zúzunk az éjszakában, mint Fluor Tomiék, hanem futunk egyet.

Holnap éjszaka Night Run. Nem jutnak eszembe a mondatok, amit erről az egészről akartam írni. Lehet azért, mert nem is kellene, hiába írok minden verseny előtt, rövid kis táv ez, mindösszesen 9 km.

Csak tudod a reggeleim, amikor odakint futok, azok gondolatokkal és nagy felismerésekkel teliek. Ezeket szerettem volna átadni, de most így reggel, futás nélkül, az első kávé felett ülve az érzés nem ugyanaz.

Valami olyasmiről akartam beszélni, hogy igaz, nem egy félmaraton, vagy egy maraton, de ez a 9 km, ráadásul a kivilágított rakparton és Lánchídon átfutva, most mindennél fontosabb lesz.

Én ott április környékén azért egy kicsit megijedtem. Hogy mi van, ha túl hosszú idő a regeneráció, mi van, ha teljesen le kell állnom a futással. És persze, ha az ember lesérül, még ha viszonylag könnyű és gyors lefolyású sérülés is, és nem olyan, ami hónapokra eltiltja a sporttól, akkor is számot vet magával. (Meg azért április és augusztus között eltelt egy kis idő, sőt, február és április között is eltelt, mire végre eljutottam szakemberhez.)

Kiváltképp, ha hisz abban, hogy a testi jelek rendszerint lelki kivetülések, és mindenáron meg akarja keresni az okokat.

És akkor, spanyol viasz újra feltalálva,  rájöttem, hogy ezt a sérülést én szedtem össze magamnak. Mit nekem edzésterv, nyilván jobb a saját fejem után menni, mit nekem bemelegítés, nyújtás, én mindent kibírok, csak menni kell. Ha megy a 10 km, akkor után nem sokkal mehet a 21 is, majd a 30, és lehet mindent őrült hévvel csinálni, egészen addig, amíg bele nem rokkanok. Hát nem kérem szépen, a lábamnak úgy látszik több esze volt nálam, és azt mondta, hogy ülj le szépen, egyes, gondolkozz el még ezen egy kicsit.  

Volt egy nagy cél az idénre kitűzve, a MARATON, és ezt el kellett engednem. Idén már nem futok maratont, és ezt persze, ki másnak, csak magamnak köszönhetem.

Szomorú vagyok-e? Összességében és végeredményben nem, hiszen egy maratonra jó esetben nem úgy készül fel az ember, ahogyan azt én próbáltam.  Le akarom futni a maratont, de áldozatokat nem akarok hozni érte. És elkezdtem hiányolni azt az érzést, hogy miért is szeretek én futni.

De mindjárt megváltozik a helyzet, ha olyan lassú tempóval kell futnod, amilyennel még a nagyon elején se futottál. Ha éppen, amikor kezdenél belemelegedni, és úgy érzed, hogy kiszaladnál a világból, akkor kell leállnod, mert aznapra éppen csak 6 km volt kiszabva. Hirtelen más lesz a viszonyítása alap. Hirtelen felismerem, hogy mekkora adomány az, hogy egyáltalán futhatok, hiszen hányan vannak, akik nem tehetik meg.

Most meghozom az áldozatokat. És nem esik nehezemre. Na jó, reggel ötkor még mindig szívem szerint a másik oldalamra fordulnék leginkább, de felkelek, nyafogás nélkül, megyek és teszem a dolgomat. És nem marad ki a bemelegítés, a nyújtás, az SMR henger sem.

És habár még mindig irigykedve nézem azokat, akik havi 200 km-t futnak (fogalmam sincs mikor leszek rá képes), de most minden futás után boldog vagyok.

Mert ez maradt. Már nem kell menekülnöm. Már nem kell elrejtőznöm, már nem kell elfutnom a magányos esték elől. Most már pusztán csak azért „kell” futnom, mert szeretek futni.

(Na jó, meg persze azért, mert soha nem bírok magammal, és mindig többet és többet akarok.)

Szóval, pacsi sérülés, köszi mindent, jó volt veled, de azért, ne haragudj, hogy ezt mondom, remélem a közeljövőben nem jársz megint erre.

Még szintén kedvelheted...