Testkép

Arról, hogy a dolgokat csak teljes szívvel lehet csinálni… vagy ésszel

Kicsit úgy, ahogy Márai írná a Füveskönyvben… „arról, hogy a dolgokat meg kell várni”.

Valaki, aki igazán közel áll hozzám (hiszen mégiscsak ő hozott a világra) azt írta rólam, hogy amióta csak megszülettem, mindig mindent teljes szívvel csináltam. Vagy egészen, vagy sehogy.

Én nem tudom, hogy ez jó-e egyáltalán.

Mert, ha a teljes szívemet odaadom, az azzal jár, hogy az eszemet meg elhagyom valahol útközben. Csak hát van, amikor inkább azt kellene használni a szívem helyett.  Ha teljes szívből csinálok valamit, akkor én feloldódom a folyamat közben, és elképesztő magasságokat és irtózatos mélységeket tudok megélni, hiszen „én olyan végzetes ember vagyok, én máshogy élek, meg máshogy érzek”- ahogy ezt írtam egyszer valahol.

Ha teljes szívből csinálok valamit, azt én a legjobban akarom csinálni, „én a világot akarom, fiacskám”, és lehetőleg egyszerre és minél gyorsabban, és rendszerint önfejűen, miközben ha ésszel csinálnám, akkor belátnám, hogy nem mindig jó, ha a saját fejem után megyek. Nem olyan okos az, mint sokszor képzelem.

A saját fejem után, ami most csak körbevisz a szigeten, sétálva, az eszemre hallgatva, vagyis leginkább a gyógytornászom tanácsára hallgatva, és a saját fejem, a saját szememmel nézi a futókat, akik között én most nem vagyok, mert csak sétálok a szigeten, hiszen a futásba egy évvel ezelőtt én bizony teljes szívvel vágtam bele.

Helyesebben szólva, nem is egy évvel ezelőtt, nem is tudom már a pontos idejét, hogy mikor húztam először futócipőt. Az biztos, hogy a régi bejegyzéseket visszaolvasva, már 2014-ben 12 km-es futásra készültem, meg 2015-ben egy 15 km-es futással „gyógyítottam” magam, aztán hol szögre akasztottam a cipőt, hol újra felhúztam, hol többet, hol kevesebbet futottam. Hol kiegészítésként, hol majdnem központban.

Tavaly, igen, tavaly januártól döntöttem úgy, hogy ez lesz a középpont, de eszem ágában sem volt félmaratont, pláne nem maratont futni, bőven megvoltam én a 10 kilométeremmel, még attól is féltem, de amit nagyon akarsz, és megszerzel az könnyen magával ránt. A 10 km után már nem volt megállás és egyre jobb, és jobb eredmények jöttek és persze nem kérdeztem senkit, csak mentem a saját fejem után. Mert teljes szívvel meg mindenhogyan.

És így belegondolva, akkor sem kérdezem senkit, amikor már itt fájt kicsit, és ott volt egy kicsit nehezebb, úgy voltam vele, hogy egy kis pihentetés az biztos, hogy jó lesz, különben sem futok én sokat, mert a sok futás az nem itt kezdődik, és csak most látom, és próbálom megérteni, hogy lehet, hogy a sok futás az nem itt kezdődik, de mindenkinek más a sok, és hiába a nagy szívem bírta, a testemnek nem hagytam elég időt. Semmire.

Ezért sétálok én jelenleg a szigeten, hogy a fellazított izmaim bírják a gyűrődést, és lehetőleg nagyobb baj nélkül megússzam a jövő heti félmaratont. És amikor eszembe jut a délutáni, felhőkkel tarkított égbolt alatt, a nyomott levegőben a Dunaparton, hogy jövő héten én megint félmaratont futok, én majdnem elsírom magam, és próbálom megfejteni, hogy még mindig mi ez a nyugtalanság, ami állandóan előre hajt, hogy ahelyett hogy kényelmes 5-6 kilométerekkel hoznám formába magam, miért akarok én újabb meg újabb távokat megtenni, és újabb kihívásokat állítani magam elé, amikor senki nem kér, pláne nem kötelez, sőt talán mindenki meg is nyugodna a környezetemben, ha nem csinálnék ilyeneket. Ha egy kicsit kevesebb szívet használnék, és több eszet.

De valahogy nem lehet, és talán pont a futás az, ahol nem lehet, és ha megkérdezném egyenként azt a rengeteg embert, aki ezen a tavaszi estén fut velem szembe a szigeten, mindenki mást mondana, vagy senki nem tudna nekem pontos választ adni, és az a rengeteg korú, és kinézetű, és technikájú ember nem tudná megmagyarázni pontosan, hogy miért is szalad ő Budapest közepén, ha nem kergeti senki. Talán azt még meg tudná mondani, hogy miért kezdte el, pl. az a túlsúlyos fiú, aki épp most szalad velem szembe, vagy a két anyuka, vagy az idős hölgy. De egyáltalán nem biztos, hogy arra is van válaszuk, hogy miért csinálják még mindig, szerintem csak hadoválnának, egymás elé helyezett lábakról, meg beszívott és kifújt levegőről, táguló tüdőről, meg gyorsabban verő szívről, száguldó vérről, és sírás közeli élményről, vagy lehet erről én hadoválnék, ha kérdeznének, és senki nem tudná megmondani „ésszel”, hogy ezt miért, és hogyan, egyszerűen csak annyit mondanának, hogy „EZT ÉREZNI KELL”.

U.i.: Séta közben jöttem rá, hogy én minden verseny előtt megírom ezt a kis szösszenetem. Most talán egy icipicivel hamarabb került rá sor.

U.i.i.: A félmaraton után megkezdjük/folytatjuk a rendbehozatalom. Aztán, ha kell a májusi Aldi futógáláról épp ésszel le tudok mondani… ha kell…

U.i.i.i.: A miértre pedig: „Meddig kell elmenned, hogy közel kerülj magadhoz?”

fotó:  Emma Simpson on Unsplash

Még szintén kedvelheted...