Szeretem Budapestet. Szeretem reggel, és szeretem este, néha képes vagyok szeretni a csúcsforgalom közepén is.
Szeretem a téglás házakat, a szűk utcákat, a régi épületeket. Különösen szeretem szombaton korán reggel, amikor még kevesen vettük nyakunkba a várost. A metrópótló így is megtelik, kényelmetlen, lassú is, többször át kell szállni, amúgy is szombat reggel nyűgös az ember, ha munkába igyekszik, és ez a járat nem tesz jót a közhangulatnak.
Mégis, ahogy elindul a busz, rájövünk, hogy nem is olyan rossz ez. A föld felett vagyunk, magasan tartjuk a fejünket, kihúzzuk magunkat. A forgalom még nem élénkült meg, csak azok indultak el, akiknek nagyon muszáj. Nézelődöm.
Csodás őszi napunk van, a reggeli napsugár megvilágítja az épületeket, az erkélyeket, a félig leengedett redőnyöket. A korán kelőknél a reggeli szél már a nyitott ablakon a fehér függönyt lebegteti. a pihenőnapot kiélvezők a beszűrődő fények mögött éppen a másik oldalukra fordulnak.
Szeretek így szemlélődni, és elképzelni, hogy mi lehet az ablakok mögött. Szeretek én utazni az Üllői úton, és szeretem azt érezni, hogy nem rohanok sehova. Hogy van időm.
A Deák téri presszóban fiatalok gyülekeznek. Még az éjszakából maradtak itt, a szemek vörösek a fáradtságtól, a lányok arcáról már lekopott a festék. Melléjük kellene ülni, meghallgatni miről mesélnek, aztán felhörpintenénk az utolsó korty kávét, és hazaballagnánk az otthonunkba, összeölelkezve, kéz a kézben.
A villamoson ülve valaki túl hangosan beszél. Hangosan és agresszíven, nem illik közénk. A velem szemben ülő hölggyel összenézünk, rám mosolyog. Értjük egymást, szavak nélkül is. Miközben átsétálok a Margit-hídon, és valahogy mosolyogni támad kedvem mindenkire. Jó a kedvem, hahó emberek, és azt akarom, hogy ezt ti is tudjátok.
Ha kívánhatnék, azt kívánnám, hogy egész nap a városban lézengjek. Randevúznék a városommal, de Téged is hívnálak, és megmutatnám Neked azt, amit én látok, kérnélek, hogy nézz a szememmel,és érezz a szívemmel.
Korán találkoznánk a Ferenciek terén, a Jégbüfé előtt, mint egyszer régen. Még langyos croissant ennénk, és nagy bögre kávét innánk, egy kis párizsi életérzést csempészve a budapesti reggelünkbe. Mikor azt kérdeznéd, merre tovább, én csak legyintenék: ” Ne törődj vele! Kövess engem!”
“Buszra szállunk?” – faggatnál tovább. ” Ugyan dehogy!- felelném.- Remélem kényelmes a cipőd!”- és Te ekkor már tudnád, hogy sokat fogunk sétálni.
Először az Erzsébet hídnak vágnánk neki, a közepén, amikor már erősödik a szél, összekapaszkodnánk, és közben azon nevetnénk, ahogy a hajam önálló életre kel. Megállnánk néhány percre, és elcsodálkoznánk a Dunán, amely alattunk hömpölyög. Én megbűvölve nézném az örvényeket, Te kicsit visszahúznál, csak úgy, a biztonság kedvéért. Még korán, amikor erővel vagyunk telve, megmásznánk a Gellért – hegyet. Az oldalában megkeresnénk a Vuk játszóteret, hintáznánk és libikókáznánk, bizonyítva, hogy sosem növünk fel. Figyelnénk a lehulló faleveleket, tobozt és gesztenyét gyűjtenénk, a Citadellán fent kerülgetnénk a turistákat, majd az egyik padon egy kicsit megpihennénk. Én azt kérdezném, elfáradtál-e, Te pedig rám nevetnél, hogy ugyan ne vicceljek. Nyugodtan dőlnék hátra, ezt a választ szerettem volna hallani.
Tovább indulnánk, és Te már ekkor tudnád, hogy a következő megállónk a Vár lesz. A könyvtár felől közelítenénk, és amikor keresztül-kasul végigsétáltuk az egész Várnegyedet, megkeresnénk a legromantikusabb lépcsőt, azon térnénk vissza egyenesen a Lánchíd irányába.
Te reménykednél, hogy sétánk lassan a végéhez ér, de ahogy rám pillantanál tudnád, hogy még csak most kezdtünk bele igazán. Én büszke lennék Rád, hogy szó nélkül jössz utánam, bárhova is viszlek, ezért megkönyörülnék rajtad, a Batthyányi téren leültetnélek, palacsintát hoznék Neked, meggyel és csokireszelékkel, és egy újabb adag kávét, mert az utolsó nagy nekifutás még hátra van. Megfognám a kezed, és arra kérnélek, hogy még egy kicsit sétálj velem. Elvinnélek a híd lábához, “ott ahol a hatos megáll”, felszállnánk a villamosra, a Széll Kálmán tér felé, ami nekünk mindig is Moszkva tér marad. “Öregek vagyunk” – jegyeznénk meg nevetve, és hosszasan vitatkoznánk, ki az öregebb Te vagy én, ki emlékszik már rá, hogy mennyi az annyi, végül összegeznénk, hogy korunkhoz képest, milyen jól tartjuk magunkat. A hasunkat fognánk a nevetéstől, és az egész villamos tőlünk visszhangozna. Életbevágó dolgok ezek.
Aztán felülnénk a 21-es buszra, és ahogy kanyarodik velünk a budai utcákon, kicsit mindketten a gondolatainkba merülnénk. Te átkarolnál, én a válladra hajtanám a fejem, és élveznénk a semmittevést. A normafai Rétesháznál túrós rétest vennénk, padra ülnénk, a hátizsákomból piros almát vennék ki, Te pedig egész nap cipeltél egy termoszt, benne forralt borral. “Miért ne? “- néznél rám nagy szemekkel, és műanyag poharat húznál elő. Átadnád a poharat, közben megsimítanád a kezem, nekem pedig hirtelen melegem lenne.
Lábunk alatt terülne el a város, nagyot sóhajtanék, hogy végre ideértünk. Ülnénk a padon, amíg beesteledik, és még azután is, megvárnánk az első csillagokat, ketten Budapest felett. Majd búcsút intenék a városomnak, és halkan megköszönném, hogy otthonra találtam benne, melletted, örökre.
