A hétvégén ünnepeltünk. 100 éves házakat végig a Nagykörúton. Kis sárga könyvvel a kezünkben jártunk egyik címről a másikra, turistának lenni a saját városunkban, és közben kincseket kerestünk. A kincsek pedig mindenhol ott voltak. Sokszor a leglehetetlenebb helyeken, ahol nem is számítanánk rá. Hogy ki építette, milyen stílusban, ki lakott itt, miről volt nevezetes… ez mind benne van az információs füzetben, és az esemény hivatalos weboldalán. A részletek, számomra mindig a részletek a legfontosabbak. Egy mozaik a kapualj padlóján, egy freskó a lépcsőház tetején, egy díszített minta a kerítésen, vagy egy angyal alakú dombormű a falon. Az az egyetlen, vékony kis fa az udvaron, az a falatnyi kék égbolt, amin hófehér felhők úsznak át.
Életeket képzelek a megnyílt kapuk mögé. Vajon ki lehet az akinek az ablaka alatt sétálva szilvás gombóc illatot érzek? A másik lépcsőházban sütemény, a harmadikban rakott krumpli illata kavarog. A másodikon egy fiatal srác a reggeli kávéját issza, a harmadikon nézelődő bácsi már ’53 óta itt lakik. Ő biztosan jól ismeri a ház történetét. Talán azt is tudja, hány pók lakik a hátsó, sötét lépcsőházban, ahova tökéletesen áthallatszik a szobából a tv hangja. Vasárnapi nyugalom.
Amit csak a magányos énekes és gitárjának bús hangja ver fel. A macskaköves udvarról száll a tenyérnyi égbolt felé.
Arra gondolok,hogy milyen lenne itt lakni Veled. Reggelente arra a macskaköves udvarra lenézni. Ültetnék muskátlit az erkélyre, és tényleg, de tényleg nem felejteném el locsolni sem. Mi is lufikat kötnénk a kerítésre születésnapkor, vasárnap délután igennel felelnénk a szomszéd kérdésére, “Főzzek egy kávét?”, és libbenne a függöny a hatalmas ajtón túl, miközben Zaz szól a háttérben, és szilvás gombócot készítek ebédre, mert érezted az illatát a lépcsőházban, és úgy megkívántad.
