„Ez az egész – int körbe színpadiasan – csak és kizárólag a saját szórakoztatásomra van.”
Nem tudom még mindig, hogy miért írom ezeket a sorokat, ha másnak nem, magamnak, szeretek alkotni, ez a válasz, bár régen volt már igazi alkotás az írás. Ezek csak ilyen kis feljegyzések, korlenyomatok, szelepkiengedés, mint a Szaffiban. Hogy kevesebb gondolat legyen a fejemben.
„Most hallottam vagy olvastam, hogy egyetlen napon az ember agyán nagyjából hatvanezer gondolat fut át, villan föl, bomlik ki vagy marad torzóban” – én meg ezt Schäffer Erzsébettől tudom, kitől mástól.
Ez a „helyzet” most már mindannyiunkat megvisel.
És nagyvonalúan csak így jellemezzük, a „helyzet.” Kit lehet hibáztatni azért, ha elfáradtunk? Nem akarok gyenge lenni, de elnézőnek kell lennem saját magammal is. Sokáig alszom, viszonylag korán fekszem, napközben meg teszem, amit kell, és amit lehet. Unok most egy kicsit mindent, beleértve magamat is.
Megfakultam megint. Vagy szürkévé váltam, még nem tudom eldönteni. Láthatatlanul bolyongok a mindennapokban, pedig nekem most örülni kellene, nagyon.
Eltelik 5 hónap az életünkből úgy, hogy észre sem vesszük. Mi van, ha tényleg úgy járunk, mint a béka, ami alatt a fazékban melegítik a vizet? (Visszakerestem, már tavaly is éppen ez a gondolat járt a fejemben.)
Én nem csodálkozom, ha valaki elmegy innen.
Hiányzik minden.
Illendő azt kimondani egyáltalán, hogy nem vagy jól? Hiszen senki sincs, minek azt hangsúlyozni? Sokan vannak, akiknek nagyobbak a veszteségeik.
A mára kell fókuszálni. Soha nem volt még annyira igaz. És vigyázni, vigyázni magunkra még mindig, mert más nem fog. Nem áldozatot kell hibáztatni. És nem egymást gyötörni. Felelősséggel viseltetni. Attól, hogy valamit szabad, még nem kötelező. A teraszok. Nekem inkább egy saját kellene, egyre inkább.
Tavaszi ruhákat legalább megint nem kell venni. Lehet spórolni, vagy másra költeni, futásra, esküvőre, ez is jó, ennek lehet örülni.
Állítólag erre volt jó ez az év. Hogy rugalmasabbak legyünk. Hogy jobban örüljünk annak, ami van. Hogy megtanuljunk alkalmazkodni. Sosem gondoltam volna, hogy bizonyos kérdésekre én leszek az, aki megrándítja a vállát, és azt felelem, majd meglátjuk.
És mindent az utolsó pillanatra hagyok. Most csak így lehet.
Hamis biztonságérzet.
Kötéltáncot járunk, egyensúlyozunk, billegünk, ha óvatlanok vagyunk összedől a kristálypalota. Megint.
Engem még nem csapott meg az eufória szele. Én még nem tudok örülni a “győzelemnek.”
Mikor leszünk újra olyan gondtalanok, mint azon a nyáron?
Én könnyed szeretnék lenni. Úgy hiányzik. Én gondtalanul szeretnék élni. Helyesebben másmilyen „gondokra” vágyom. Akkor voltunk a legszabadabbak, amikor azt hittük, félelmeink gúzsba kötnek minket. Ugyan, hol voltak azok, ezekhez képest.
Ha néha szabad akarsz lenni Pesten a pandémia idején, kelj korán, pattanj rollerre, és húzz cicás maszkot. Ennyi szabadság jut mostanában.
Túl sokat pörgetem a netet, ilyenkor mindig görcsölni kezd a hasam, le kellene szokni erről is, de nem tudom hogyan. Ahogyan azt se, hogy ne ostorozzam magam, és hogy ne halogassak.
A védettek. Az oltatlanok. A vírustagadók.
A vakcinaellenesek. A válogatók. A felelőtlenek.
Mikor csinálsz jót? És miért mindig az a vége, hogy nem tudsz jót csinálni?
Nem kételkedhetsz, nem bizonytalanodhatsz el, de ugyanakkor, ami veled történik, azért senki nem vállalja a felelősséget. Dönts! Dönts jól! De tudd, hogy a te döntésed befolyásolja a saját magad és mások életét. Ha nem jól döntesz, eggyel több szám leszel egy statisztikában Ennyi.
Úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. Fojtogat a düh, a tehetetlenség érzése. Hogy nem én irányítom a sorsomat. Csak sodródom az árral, az otthon már messze, szárazföld nem látszik.
Nem tudom, hogy kikötünk-e valaha. És ha igen, egy idillikus szigetre bukkanunk, vagy egyesegyedül leszünk ott, mint Tom Hanks a Számkivetettben (jajj, ez az új hobbi, filmeket nézek, és varrogatok esténként), esetleg egy kannibálszigetre vetődünk.
Most csak az a biztos, hogy sodródunk az óceán közepén egy rozoga, összetákolt tutajon.
Még mindig csak sodródunk.
