Én vagyok a létra

Ebben a szobában benne van az egész világom

Ezt a képet még decemberben készítettem. Akkor azt a címet adtam neki, hogy benne van az egész világom, és álmomban sem gondoltam volna, hogy néhány hónap múlva ez majd tökéletesen lefedi a mindennapjaim valóságát.

Tavaly ilyenkor már megjártuk Szentendrét biciklivel. Alig egy hónappal előtte kezdtem komolyabban bicajozni, vagy talán még annyi se telt el, aztán úgy beleszerettem, hogy bármikor, amikor lehetőség volt rá, akkor mentünk. A Kopaszi-gátra, az Omszki-tóhoz vagy csak úgy kört a városban.

Tavaly ilyenkor már kijártam a Margitszigetre futni, készültem a Vivicittára, hiszen alig egy hét volt még hátra. Majd egy újabb hét, és jött a Tátra. Esténként, ha nem volt más program, sétáltunk egyet, én sorra fényképeztem a nyíló tavaszi fákat és virágokat, és már fagyit is ettünk (igen, tavaly ilyenkor már fagyizni is lehetett).

Most meg ez a szoba, ami ebben a gömbben van, ez a világom. Ez helyettesíti Szentendrét, a szigetet, a Kopaszi-gátat, Budapestet, de még a Tátrát is.

Az égből most már negyedik napja csak egy falatnyit látok, amennyi van a közös udvar felett, kilátásnak itt a szembe szomszéd bejárata, legalább szépek a virágok a cserepekben, az én virágaim sorra hervadnak el, újakat kellene venni, mert már lassan fényképezni se tudok újat, minden létező témát felhasználtam.  

A naptáramat habár minden nap előveszem, de csak érintetlenül hever az asztalon, hiszen nincsenek új programok, amiket beleírhatnék. Mondjuk, ma éppen hozzá kellett nyúlnom, mert két programot is átütemeztek május és június végére. Reménykedünk, hogy addigra már hátha…

El fog múlni a tavasz, úgy, hogy mi semmit sem látunk belőle, és csak azt remélhetjük, hogy a nyár már nem szalad el ugyanígy, hogy mi be vagyunk zárva a falak között.

Állunk szemben egy láthatatlan ellenséggel, és ebben a harcban egyetlenegy fegyverünk van csak, a saját immunrendszerünk. Semmi más. Mert hiába a segítőkész orvosok minden erőfeszítése, ha a harcot nem bírja a saját testünk. Éppen ezért meg is adok neki mindent, amit kíván, mostanában  leginkább a gyümölcslevekre vagyok rákattanva. Mondjuk, sohasem szoktam tőle megtagadni semmit, én úgy vagyok vele, hogy okos kis gép, ha éppen csokit kíván, hát azt kívánja, de most elnéző is vagyok vele, nem zsigerelem ki a végsőkig, és ha azt érzem, hogy az újabb zsírégető torna helyett inkább aludnék, akkor azt fogom tenni.

Fogalmunk sincs még mindig, hogy mivel állunk szemben, azt meg pláne nem tudjuk, hogy meddig fog tartani ez az egész. Ha valaki azt mondaná, hogy három hétig kell otthon ülni a fenekünkön és akkor jó lesz minden, hát fogcsikorgatva, centit vágva ülnék nyugodtan a fenekemen. De senki nem tudja, hogy ez három hét, vagy éppen három hónap lesz.

Nem tudom azt sem, hogy kinek higgyek, honnan tájékozódjak objektíven. Reggelente már a kávém mellé inkább könyvet olvasok, Schäffer Erzsébet egyik könyvét vettem le a polcról találomra, mert a hírektől már reggel 6 óra 5 perckor erős szívdobogást kapok.

Ha eddig ismeretlen lett volna a számomra a szorongás (nem, nem volt az), akkor most úgy megtudnám istenigazából, hogy milyen is. Én félek. Mindennap. Félek magamért, mert nem hiszem azt, hogy bárki is biztonságban lenne, és félek másokért. Ha tehetném, elvinnék mindenkit egy nagy üvegbúra alá és ott vészelnénk át ezt az egészet, tartson bármeddig is.

Ez a bizonytalanság, ami romba dönt. Nem tudom, hogy mikor és mivel csinálok jót, nem tudom, hogyan csináljam, hogy jó legyen. Moshatok én kezet, de az hamar kiderül, hogy nem elég, mert a csapot a koszos kezemmel fogtam meg, a szappant, a kilincset, a maszkot is fertőtleníteni kell, a ruhákat, cipőket, sőt még a kintről behozott árut is. Az egész jelenlegi életünk egy nagy Domestos, Hypo, Flóraszept és teafaolaj kavalkád, és olyan ez, mint a hulladékmentesség, meg a gyereknevelés, mindig van olyan, aki úgy tűnik jobban, meg alaposabban csinálja. Nekem meg lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem teszek meg mindent.

A Domestos szaga keveredik a jácint illatával, odakint tavasz van ugyanis, a természet nem áll meg. Ez a vírus, csak nekünk, embereknek parancsolt megálljt, a természet nélkülünk vígan elvan, regenerálja önmagát, és igen, úgy néz ki, hogy sokkal jobban működik, ha mi nem vagyunk benne.

Azt mondják, éppen azért kaptuk ezt a vírust, hogy elgondolkozzunk egy kicsit. Én meg nem tudom, hogy fogunk-e valamin is gondolkozni. Ha végre ki lehet menni majd, ha végre utazni lehet, miért ne utaznánk többet, mint eddig bármikor, miért ne lógnánk a plázákban, ha eddig nem lehetett, és miért ne pótolnánk be az elmúlt hónapok kimaradt fogyasztását, felesleges dolgokat halmozva.

Szép álomnak tűnik, de én attól tartok, hogy semmi sem fog változni, ha egyszer túl leszünk rajta. Hiszen már az elején se változott, pont ezért tudott ilyen gyorsan terjedni ez a vírus (meg mert minden és mindenki össze van kötve ebben a nagy faluban, amit mi a Földünknek nevezünk), hiszen amikor csak annyi lett volna a dolgunk, hogy lemondjunk a külföldi útról, kicsit háttérbe tegyük az egonkat, vagy ha már külföldön jártunk, utána felelősen viselkedjünk, és ne menjünk be dolgozni, pláne ne akkor, ha éppen orvosok vagyunk, akkor ezt nem tettük meg. Sorra indultak a gépek, amik a turistákat szállították a világ különböző pontjaira, még egyszer le kellett csúszni az osztrák és olasz lejtőkön a sílécekkel.

Ugyanakkor, mintha mégis megmozdult volna valami. Emberekkel dolgozom, és az a tapasztalatom (annak ellenére, hogy persze most is vannak olyanok, akik türelmetlenül vagy dühösen reagálnak látszólag egyszerű dolgokra is, ez is érhető), hogy megértőbbek és türelmesebbek lettünk. Érdekes, mert ha eddig az volt a probléma, hogy elvesznek a személyes kapcsolatok, és mindent az online világban élünk meg, most valahogy még jobban elvesznek, ugyanakkor az online világnak értéke is lesz, mert nélküle nem lenne tanulás, nem lennének online jógaórák vagy éppen nem tudnék a nagymamámmal videochatelni, ha már most nem látogathatom.

Bizonytalanság. Nem tudjuk, hogy meddig tart a jelenlegi helyzet, és azt sem tudjuk, hogy mi lesz utána.

Sorra mondják le és teszik át az esküvőket a menyasszonyi csoportban, és már én is elkezdtem aggódni a sajátunk miatt (és nagyon hálás vagyok, hogy nem idénre terveztük).  Fogalmam sincs, hogy ez a kiesés, ami az idei esküvői szezont érinti merre mozdítja vajon el a szolgáltatók árait.  Fogalmam sincs, hogy a vendégeink életében milyen kiesést jelent majd az, hogy nem tudnak dolgozni a vírus miatt (sőt, igazából még mi sem tudjuk, hiszen annyi a biztos, hogy jelenleg van munkánk). Jelenleg nem ruhákat, színárnyalatokat, ültetőkártyákat vagy gyűrűket nézegetek, hanem helyette is csak a vírus jön velem szembe minden platformon. Az eredeti terv mellett van egy B és egy C terv is,  és úgy érzem el tudom engedni az álomesküvőt, ha szükséges. Két dolog fontos csak: hogy annak a férfinak, akit szeretek a felesége lehessek (és teljesen mindegy, hogy ez milyen körítésben történik), és mindenki, akit szeretek és fontos nekem egészséges legyen. Ennyi. Hogy végül lesznek-e masnik a székeken, hogy DJ, zenekar, vagy egyszerűen csak egy youtube lejátszási lista lesz, már nem érdekel.

Átrendezi most ez a helyzet a prioritásokat. Eddig fontosnak vélt dolgok egyszerűen lényegtelenné válnak, máskor pedig lényegtelen dolgok válnak annyira fontossá, hogy ebben a felfokozott érzelmi állapotban egy félrehallott hangsúly elég ahhoz, hogy pattanjak.

„Boldog az, aki otthon boldog.” Most ezek az otthonok multifunkciósak lettek.  Ez az otthon az otthon, a munkahely, az edzőterem, az étterem, a kávézó.  Az otthon a webshop, ha a nagymamának kell valamit vinni, az otthon a piac, hiszen annyi minden van itt, hogyha nem muszáj egy hétig ki se kelljen mozdulni. Az otthon a kozmetika, az otthon helyettesíti a természetet. Ez az otthon most minden. És nekem jó, mert olyan ez az otthon, amilyennek lennie kell, de mi van azokkal, akiknek az otthon nem azt jelenti, amit nekem? Akiknek az otthon is csak egy újabb bizonytalanság?

És hiába vagyok otthon, időnként arra vágyom, hogy máshol lehessek, és leginkább arra vágyom, hogy visszakaphassam, hogy visszakaphassunk az életünket, vagy legalábbis legyen lehetőségünk kialakítani egy újat, amiben láthatjuk és ölelhetjük a szeretteinket, amikor csak akarjuk.

Még szintén kedvelheted...