Macskaköves Ötpercek

Egy év – 22 mondat. Ilyen volt 2020!

22 bejegyzés. 22 mondat.

Ebben a pillanatban a 22 legfontosabb.

Ebbe az évbe ennyi fért bele.

——————————————–

Mert egyre inkább nincsenek felesleges napok, amiket elvesztegethetnénk.

Ugrálhatsz farönkökön át a patak másik oldalára, mászhatsz fel létrákon a vízesés mellett, haladhatsz előre a mederben csúszós sziklákba és sáros gyökerekbe kapaszkodva, húzhatod magad előre a korlátokon, mert a sziklafal nem mindig alkalmas arra, hogy ott a talpad biztos támasztékra találjon.

Listát írni arról, hogy mi a jó, és tudni, hogy mennyi minden maradt le róla, mert olyan hosszú a sor.

Képek, képek, amivel őrizni akarsz, abból a négy napból valamit, amikor jól érezted magad, csak hát egyetlenegy kép sem tudja visszaadni például azt a pillanatot, amikor a csárdában, a piros ruhádban, a Nyakas bort kortyolgatva a gyertyafény mellett, a zenész éppen rákezdett a Sárgul már a kukoricaszárra.  

Azt mondják, hogy legyél egyedi, de közben elvárás, hogy legyél ugyanolyan.

Olyan vagyok, aki mindenkit cipelne a hátán, amíg bírja, aki elvenné másoktól  a fájdalmat, ha tehetné, aki boldognak szeretné tudni a szeretteit

 Az egész jelenlegi életünk egy nagy Domestos, Hypo, Flóraszept és teafaolaj kavalkád, és olyan ez, mint a hulladékmentesség, meg a gyereknevelés, mindig van olyan, aki úgy tűnik jobban, meg alaposabban csinálja.

Én mindig abban mérem az előadást, nekem onnantól kezdve jó, hogy beférkőzött-e a bőröm alá, viszem-e még magammal néhány napig

Érzések, reakciók arra, ami körülvesz minket, emlékek, vagy éppen kitalált történetek kezdőmondatai. 

Amióta itthon vagyunk, ha nagyon akarnám, tételesen fel tudnám sorolni, hányszor hagytuk el a lakást.

Tudod, igazán rendes lehetnél, és hagyhatnád, hogy magunkra találjunk a pofon után, hogy talpra álljunk, hogyha nem is tökéletesen, de éljük az életünket úgy, ahogy tudjuk, tökéletlenül az új félelmeinkkel, az új szabályainkkal, ebben az utánad következő világban.

Munka, a fene se gondolná, hogy mennyi munka – és a java csak most jön-, ez a 10 lépés hosszú, egy lépés széles gangrész, amit a magunkénak tudhatunk a tenyérnyi kék égbolt alatt, ami a belvárosi bérház belső udvara felett feszül.

Talán, mert ezzel a korral, ami csak úgy halad (rohan) előre az én életemben is, talán ezzel a korral együtt jár némi bölcsesség és a felismerés, hogy azok a városok, ahova annyira nagyon igyekeztünk, azok talán, de csak talán mégsem a legélhetőbb terek.

Azonban nemcsak az a valódi máglya, amelyen a diktatúra rituális kellékeit elégetik, vagy amit a nagymama gyújt az újabb varázslathoz, hanem egyfajta szimbóluma is lehet mindannak, ami a régi élethez köt, és amitől meg kell szabadulni ahhoz, hogy helyette új épülhessen.  

Meg kell-e fejteni egyáltalán, vagy sokkal inkább az a fontos, mint úgy a művészetnél általában legyen az bármelyik ága is, hogy az, amit más elmond, nekem miért fontos, miért ragad magával az a kép, az a zene, az a könyv.

Rajtad keresztül fog mászkálni, megszagolja a kezedet, füledet, elkezdi nyalni a hajadat ( ez már azt jelenti, hogy nagy haverságban vagytok) vagy leül veled szemben, és néz. Hosszan, rezzenéstelen arccal.

Mert szerintem a megadott útvonal is olyan, mint egy recept. Pusztán ajánlás, és inspirálódásra van, de nem kell szó szerint követni.

Időnként volt néhány, amitől levegőt se kaptam, annyira igaz volt, más a szemem előtt lebegett, és vitt előre, megint más pedig pontosan megfogalmazta azt, ahogyan éreztem magam, akkor, amikor én még csak keresgéltem a körülíráshoz a szavakat.  

Most, amikor újra ülök a fán, lóbálom a lábam, nézem a tóban a tükröződő őszt, azt hiszem, azt érzem, éppen csak egy pillanatig, hogy újra megint, minden rendben van.

Kövér László házelnök  mindeközben arról elmélkedik, hogy a világ azé aki „teleszüli”, én meg arról, hogy mi lenne, ha úgy „en bloc” mindenki szépen végre békén hagyná a méhünket.

Az az út, amin végiglépdelve eljutok önmagamhoz.

Ez az időszak arra sarkall, hogy jobbak legyünk.

Még szintén kedvelheted...