Évek óta ezekkel az összegyűjtött mondatokkal zárom az évet.
Nemcsak máshogy hatnak kontextusból kiragadva, és egy másikba belerakva, egymás mellé illesztve, egy új egészet kiadva, hanem nagyon szépen keretbe foglalják az elmúlt évet.
Ebben az évben itt csak 10 bejegyzés született, Facebookra jóval többet írtam, ezért onnan egészítettem ki, hogy együtt megmutathassák, milyen volt 2021.
Csupán annyit mond, hogy „gyere haver, üljünk le egy sörre, elmondom, hogy én mit láttam az életből majd 50 év alatt, mert azért rájöttem közben egy-két dologra, meg volt egy-két tapasztalásom, aztán meglátjuk, hogy ez segít-e neked”.
Ha ma elkezdenék hálanaplót írni, hogy a jelenben maradjak, és a közeli és távoli jövővel kapcsolatos reális/irreális félelmeimet csökkentsem, egészen biztosan felkerülne rá, hogy a piacon a vörös lencsés néninél aszalt gyümölcsöt, mandulát, babot, rizst, bulgurt, kölest, szezámmagot, de még lenmagpelyhet is lehet kapni kimérve.
Nem normális az, hogy maszkok mögé bújunk.
Itt fent aztán lehet lélegezni, fantasztikus levegő van, és hát a táj, az egyszerűen mesés, bár eddig még csak az autómobilból láttam.
Amikor pörög a szélforgó a bringámon, amikor a rollerem rózsaszín-lila kerekei forognak a szürke-latyakos márnemtél-mégnemtavaszban, akkor a belső gyermek boldog.
Minden az, aminek látszik, se több, se kevesebb.
Ugyanazokat a mondatokat hajtogatom, amiktől gyerekként a falra másztam.
„Ha azt mondtam, hogy a sétálás olyan, mint az élet, a futás, az még inkább az” – gondolkozom a heti, esedékes, hosszú futásom közben..
Eltelt egy év, és mi újra úgy köszönünk el egymástól, hogy „vigyázzatok magatokra, de tényleg”, csak már fogalmam sincs, hogyan lehetne még ennél is jobban vigyázni.
Ha észérveket sorakoztatunk fel, ha logikus lépéseket tudunk felsorolni, ha megmagyarázzuk a megmagyarázhatatlant, akkor…továbbra is a kezünkben van az irányítás.
Szeretem, ahogyan kinyitom a sütő ajtaját, és azt látom, hogy a pogácsáim olyanok lettek, amilyen a nagy könyvben meg van írva: kerekek, pirosak, mosolygósak.
Mi van, ha tényleg úgy járunk, mint a béka, ami alatt a fazékban melegítik a vizet?
Most pedig szépen csendben leülök ide, csak ülök, és közben ünneplőbe öltöztetem a lelkem.
Megszavazzák. Mindig megszavazzák.
Az utak felett kőfogók, a hegyek között kis falvak bújnak meg néhány házzal, az ablakokban muskátlik, bírják a meleget, más nem is való erre a vidékre.
„Most vannak a régi szép idők.”
Ott lebegek a víz felszínén, akárcsak a sirályok mellettem, csak én kitárom kezem-lábam, a vízbe engedem félig a fejemet, fülem már a felszín alatt, „belefülelek a tengerbe”, miközben a tisztakék, felhő nélküli eget figyelem, és jól vagyok, nagyon jól, csak benne a pillanatban.
Szentendrére minden évben legalább egyszer el kell menni, lehetőleg tavasszal vagy ősszel, de egyszer persze meg kellene nézni télen is, és egyszer olyankor is, amikor rajtam kívül senki más nem nézi.
Csupáncsak ennyi volt ez a nyár.
Én megérzem az ősz közeledését már azokon a napokon, amikor még kánikula tombol.
Időnként ki kell menni elég messzire, és csak menni, amíg el nem fárad a lábad, és még utána is, kint lenni a víz mellett, a mezőn, a kék ég és a fehér felhők alatt, igazi levegőt szívni be, vízszagút, földszagút, virágszagút, tücsökhangot hallgatni autók helyett, sirályokat nézni, galambok helyett.
Pedig a macskaköves a mai napig elsődlegesen az én utam.
Szóval, ezen az ösvényen, ami ugye nincs, már fennhangon kellett énekelni, mert fixa ideád, hogy meg fogtok lepni egy szarvasbikát, vagy vaddisznót, mert annyira halkan közlekedtek, hogy az őz se vett észre előbb, pedig fotózás közben már egészen közel lopakodtatok.
Közben meg a nagy igazság, hogy nem is a cél a lényeg, hanem az az út, ahogyan eljutsz odáig, amit látsz, hallasz, “tapasztalsz, érzel és tanulsz.”
A szőlőhegyen csönd van.
A körúti éjszaka már nem engem hív, talán soha nem is hívott igazán, csak egyszer-egyszer, a rosszul világító utcai lámpa alatt éppen egymás mellé sodródtunk.
Nézem az árnyékokat, amik valószínűtlenül hosszúra nyúltak.
Hallgatni a fák nyikorgását, ahogy hajladoznak a szélben.
Elárulta őket a hangjuk, és a V betűk, amikben közeledtek a tatai Öreg-tó felett.
Nem lehet elmesélni, egyszerűen nem lehet, hogy milyen hosszú kilométereken egymás elé pakolni a lábaidat, taposni a köveket, rúgni a faleveleket.
Nem volt egy rossz év, na, ezt be kell látnom.
