Macskaköves Ötpercek

Egy év egészen pontosan 37 mondatban

Harmadik éve már, hogy az évben írt bejegyzésekből egy-egy mondatot kiragadok, és egy új kontextusba helyezem őket. Ezek a mondatok együtt, rendszerint szép kivonatát adják az évnek, ott van bennük minden, ami az elmúlt 12 hónapban foglalkoztatott.

Idén 37 bejegyzést sikerült összehozni, nagyjából annyit, mint tavaly.

Volt olyan hónap, amikor egy, azaz egy bejegyzés született, és volt olyan is, amikor hét. Habár év közben megszenvedtem párszor a kevésbé termékeny időszakokat, utána valahogy mindig olyanok következtek, amikor volt rendesen mondanivalóm.

Az egyensúly végül mindig helyreállt.

Következzen az idei 37 mondatom, amik együtt, bármilyen furcsa, de kerek egészet alkotnak.

Szóval ilyen dolgokon agyalgatok mostanában, úgy általában 0-24-ben, meg leginkább reggeli fogmosás közben, és este elalvás előtt/helyett, meg futás közben, amikor rekordsebességgel húznak el mellettem az igazi futók, én meg olyanokat mondok magamban, hogy: nem baj, te csak fuss a saját tempódban.

Ma bármit mondok… nem vagy magadnál… vagy teszek… az nem én vagyok… az nem te vagy.

Előre engedtük a futókat, integettünk a mellettünk legelésző lovaknak, és átengedtük az úton a szürkemarhákat.

Nem találom rá a szavakat, mert ez az egész, nem a szavakban van benne.

Eltelt 30 év, és én valahogy, azt hiszem ez az alatt az idő alatt csak beértem. 

Pl. hogy csütörtök délelőtt a februári napsütésben szalad veled a vonat, és visz végig a fél országon.

Heinrich Heine szerint a boldogság egy „könnyelmű kis fruska”, míg az Esti Kornél inkább örömlányhoz hasonlítja. Cserháti Zsuzsa hazahívta, Will Smith pedig a nyomában járt.

Valaki, aki igazán közel áll hozzám (hiszen mégiscsak ő hozott a világra) azt írta rólam, hogy amióta csak megszülettem, mindig mindent teljes szívvel csináltam.

Ha több ezer ember egyszerre indul el futva a rakpart felé, az még mindig lélekemelő érzés.

Ölelni több száz éves fákat, követni a patakot, hátrahagyni a mindennapokat, szabadnak lenni.

Én közben olyan lettem, mint te anyu, milyen is lettem volna, meg kitől is tanultam volna bármit is az életről

Ezt a valakit még sosem láttuk, éppen csak annyit tudunk róla, hogy a spenótot tükörtojással nem szereti és a paradicsomos tészta sem tartozhat a kedvencei közé.

Mikor már azt hiszed, hogy elfáradtál, még mindig van benned tartalék.

A lépcsőház zajai helyett csak a kapu csukódását hallom, a szarkák csörgése helyett a macska szuszog, és az üres lakás helyett itt van mellettem Ő, akinek a létezéséről éppen egy éve még csak nem is tudtam.

Ha akarja, hogy hozzáérjenek, akkor lehet, sőt mit lehet, egyenesen kötelező simogatni, mert ha nem akkor ráül a laptop tetejére, belenyomja a mancsát a szolga arcába, és kiterül a mellkasán.

Tudod, én ezt nem értem, nem mentegetni akarok másokat, félre ne értsd, de tudod, van egy olyan mondás, hogy „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban” ezt egyébként éppen az a Gandhi mondta, aki abból az Indiából származik, ami felelős minden rosszért ezen a világon, és hogyan várhatnád is el bárkitől, hogy bármit is tegyen, ha te sem vagy képes egy icipicikét sem feláldozni a kényelmedet.

„La vie est belle” – hirdeti a felirat a Montmartre-on és a vie valóban belle, ha piros rúzs van rajtad, és egy montmartre-i kávézóban költöd a pénzed.

Amit most újra elővennék, leporolnék, és új belsőt tennék bele, és azzal járnék újra piacra, és arra kérném az árust, hogy csak abba öntse bele, amit vettem, nem kell a zacskó, nem kell a műanyag csomagolás.

Eljött hát a textilszatyrok és bevásárló szütyők kora, és én lettem a szütyős kislány, aki ebben kéri a zsemlét, a zöldséget, a gyümölcsöt.

Úgy érzem, hogy ezt mindenkinek látnia kell, és mindenkinek kötelezővé is tenném az utazást, persze, biztosítanám hozzá valahogyan az anyagi feltételeket, mert ez itt, annyira más, mint a magyar valóságunk, amit otthon ismerünk.

És rájövök, hogy valóban minden zene ezt az élményt adja, a rocktól kezdve a népzenén át, egészen a komolyzenéig, hogy addig, amíg hallgatjuk, addig legalább szabadok vagyunk.

Most már pusztán csak azért „kell” futnom, mert szeretek futni.

És az eladó megkérdezi, hogy evésre vagy lecsóba viszem a paprikát, mert akkor olyat ad, segít, hogy a paprikás krumpliba melyik kolbászt vigyem, és életemnek nevez, amikor ledarálja nekem az 1 kiló húst.

És persze, szeressünk! Hangosan, dorombolva.

Erdély kicsit olyan, mintha a vidéki nagymamához érkeznél haza.

Miért nem érezzük azt, egy hegyen állva, a tengert kémlelve, hogy ezt nem akarjuk tönkre tenni?

Futok, és csak én tudom, hogy milyen érzés reggelente álmosan szelni a kilométereket, amikor idegenek csak azért, mert reggel álmosan szelem a kilométereket rám mosolyognak, és biccentenek, én tudom, hogy milyen az esőben is futni, hogy milyen egyáltalán futni egy nehéz nap után, hogy milyen érzés az, amikor elkap a „flow”, és visznek előre a lábaim, én tudom, milyen 21 km után célba érni.

Jajj egyem meg, de aranyos vagy, jajj de szeretem ezt a cicát!

A hallgatás, a hallgatás az mérgez meg mindent, de mit lehet tenni, ha ebben a megszűnő rendben, olyan iszonyatos dolgok történnek, amire szavak sincsenek, éppen az igazságra nincsenek szavak, és az igazságot magunknak kell kideríteni.

Sétálás közben kiválóan lehet nagy igazságokra rádöbbenni, helyretenni a kétségeket, válaszokat kapni, új lehetőségeket felfedezni, elindulni az úton.

Te és én, ez az egész annyira rólunk szól, a mi Alföldünkről, a mi Don kanyarból visszajötteinkről, a mi álmainkról, a mi Budapestünkről, a mi félelmeinkről, hogy sose fogunk elköteleződni, és sose növünk fel, hogy nem vezet ez az egész sehova.

Az étel a szeretetnyelvünk, a gondoskodás nyelve.

Tudod milyen furcsa volt úgy felébredni az első reggel, hogy menyasszony vagyok? 

Hiszek a szavak gyógyító erejében, hiszek a hallgatásban, az értő hallgatásban, hiszem, hogy sokszor elég az, ha pusztán jelen vagyunk, és ez minden, amit tehetünk.

Ettem valahogyan, aztán amikor úgy néztem ki ahogy, akkor felforgattam az egészet, átírtam az alapokat, és elhúztam edzeni.

Mintha valaki betakargatna, és megsimogatná a fejem, és közben azt mondaná: jól van kicsi felnőtt, nem lesz itt semmi baj.

És az ideinél jobbat nem is kívánok 2020-ra sem.

Még szintén kedvelheted...