A magyar táj igazi színkavalkád: a zöldellő búza, a bevetett földek barnája, az ég tavaszi kékje, fehérlő templomtorony, sárgálló repce.
Egyre gyorsabban megy a bepakolás egy-egy utazás előtt. Én az úton levést is élvezem.
Betlér – Bachledova dolina (Lombkorona tanösvény) – Tátralomnic – Zakopane.
Ölelni több száz éves fákat, követni a patakot, hátrahagyni a mindennapokat, szabadnak lenni.
Nincs filter a képeken. Ehhez a tájhoz még csak filter sem kell. Útikönyves pillanatok, mintha valaki fényképezte volna őket (az a valaki most én vagyok), de ez a valóság, a hó még ott csillog a csúcsokon.
Félben eltört faóriások, romba dőlt katedrálisok. Vajon ki építi őket újjá?
A 32 méteres mélység alattam, sohasem éreztem még korábban ilyet. A lábaim felmondják a szolgálatot. Földbe gyökereznének, ha lenne alattuk föld. De nincs, csak a nagy semmi, én meg se előre, se hátra, még csak értem sem tudnak jönni.
Reggel arra kelni, hogy benéz a nagy HEGY az ablakon, bármelyik utcára fordulsz, a végén ő vár rád.
Egészen pöttöm vagyok hozzá képest. Azokon a képeken meg, ahol én a tövükben állok, nem is látszik a fák teteje. Itt megérti az ember, hogy valóban nem ő mozgatja a szálakat, hogy nem ural semmit, pusztán csak megtűrt vendég. És ennek megfelelően igyekszik jól viselkedni.
Bakancs a lábon, hátizsák a háton, az igazi élet az valami ilyen, amit pedig mi igazinak hívunk, csak azért kell, hogy ezt megtehessük. Hegynek toronyiránt, patakokon átkelve, fel a hóhatárig. Ilyen helyen a 25 km-es túra csak éppen annyira elég, hogy még többet akarj belőle.
Hiszen három nap az semmi, egy hét talán, de állítom, még a kettő is kevés.
Együtt töltött pillanatok, élmények, kalandok, ha valamire megéri költeni, hát akkor ez pontosan az.
