Gyergyóújfalu – Gyilkos- tó – Békás- szoros – Gyergyószentmiklós– Parajdi sóbánya – Fekete-tó – Madarasi-Hargita – Csíkszereda – Farkaslaka – Kőrispatak – Korond
A Budapest Gyergyóújfalu távolság 651 km. Ez nagyjából egy egész napot vesz igénybe, különösen úgy, hogy a román oldalon, ami az út hosszabbik része, már nincs autópálya.
Ennyi kilométerrel a hátunk mögött már az olasz tengerpartig is el lehet jutni, 12 óra utazással már akár Velencébe is beteheted a lábad.
Keleti irányban 600 km után, ugyanis a történelmi Székelyföldre érkezünk, Hargita megyébe, a székelykapuk, gólyafészkek, patakok, tiszta források, fenyőfák, ízes lekvárok, a vendégszeretet, és Tamási Áron hazájába, Ábel rengetegébe.
Még ha ez a rengeteg, a hosszú évek alatt meg is szelídült valamelyest…
——————————————————————————————————————–
Erdély bakancslistás helyszín már régóta. Így nem kérdés, hogy amikor van rá lehetőség, akkor indulni kell.
Erdély kicsit olyan, mintha a vidéki nagymamához érkeznél haza. Aki persze önként vállalkozik arra, hogy kikúráljon minden városi bajból. Kicsit ismerős minden, azokból a vidéken töltött nyarakból, de kicsit el is felejtettünk mindent év közben a nagyvárosban. Úgy szólnak hozzánk, mint otthon, de mégis, valahogy egészen más csengése van.
Itt még van forrásvíz, és a kanyargós szerpentinen, azt várom, hogy a sűrű erdőből mikor dugja ki a fejét egy igazi erdélyi medve (aki egyébként éji órán a baromfiudvarban előszeretettel garázdálkodik). Az udvarban kiskutyák szaladgálnak, a bárányok nem hallgatnak a kora reggeli órán sem, este pedig lovasszekéren hozzák be a szénát a mezőről. Biciklivel meg nagyjából mindenhova el lehet jutni. Ahova nem, oda felvisz a kocsi. Más közlekedési eszköz errefele úgysincs.
Vajon mindannyian oda születünk, ahova kell? És születési helyünk, mennyire határozza meg a sorsunkat? Ki lehet vajon onnan törni, vagy csak nagy nehézségek árán? Azok a boldogabbak, akik sosem vágyódnak el arról a helyről, ahova születtek, vagy azok, akik egyszercsak útra kelnek? Vajon mi lenne velem, ha az erdélyi kisfalvak valamelyikébe dob le a gólya, amelyből annyira van errefelé, hogy minden villanyoszlopra minimum kettő jut.
Az utak mellett „guruló méhkasok”, közelükben termelői méz, kicsit arrébb frissen szedett áfonya, felfűzött hagyma, diólikőr.
Mezítláb jövök le a Békás-szorosban egy szikláról.
Ha egy várost legjobban sétálva lehet megismerni, akkor egy országot, a lakói mellett, az ételein keresztül.
Amiket persze csak találgatunk, hogy vajon mi lehet az, minden este és minden reggel. Hiszen még a reggelihez kapott, erdőből gyűjtött, gyógyfüvekből készült teát sem sikerül pontosan eltalálni. Milyen az ecetes hagyma? Vagy a babgulyás aszalt szilvával? Olyan, amit otthon, egyébként egészen biztos, hogy nem ennék meg. Mint a sült tarját. Itt valahogy mégis…
Úszom a Fekete-tóban, alattam 6 méter mély, felettem a kék ég. Én vagyok köztük a létra. A tó vize furcsa, sós és meleg egyszerre, egyre gyűjtöm a hosszokat, és csak néha jut eszembe, hogy mi van, ha elfáradok útközben.
Fel kéne menni oda, a hegyek tetejére. Vagy le a bányába. Ahova egész Parajd levonul kánikula idején. A parajdi só egyébként iszapot tartalmaz, azért olyan szürke az egész bánya.
„A székelykapuk fából készített, gazdag faragású (és festésű) műremekek. Székelykapunak a galambbúgos kiskaput vagy egyszerűen csak nagykaput nevezzük” – írja a Wikipedia szócikk.
Végtelenbe nyúló utak, menni, menni csak egyre, aztán gólya mintára hazatérni, beülni a nagy kalap alá, együtt lélegezni a fenyőfákkal. Ez Erdély.
