“Van az úgy már néha, hogy lennél máshol.”
Amióta az állítólagos felnőtt életemben nekiindulok egy-egy utazásnak, mindig elcsodálkozom, hogy nekem erre van lehetőségem. Hogy amíg más dolgozik, én elutazom, és szégyenkeznem sem kell miatta, hiszen én kerestem meg rá a pénzt. Persze ott van mellette rögtön a jól ismert lelkiismeretfurdalás, hogy de hiszen annyi minden másra is kellene… Csak hát, a lelkem kér. Mit kér. Követel. És nem tudok nem hallgatni rá.
Nem tudok neki ellentmondani, amikor egyre sürgetőbben suttogja, hogy muszáj egy kicsit kiszakadni. Hogy muszáj megtörni a ritmust, mert ő ebbe pusztul bele. “Fáradt reggelek, nehéz nappalok, a legszebb álmaid, közöttük lassan elhagyod.”
A szabad lelkemet etetni kell, új ingerek kellenek neki, annyira kellenek, mint a víz a nádszálkisasszonynak.
Hisz ismeritek a történetet.
“- Rólad gondolkodtam – mondta a férfi. – A világszép nádszálkisasszony meséjére emlékszel? Három nádszálba volt rejtve három kisasszoyn. S mind azt kiáltotta: “Vizit, vizet, mert mindjárt meghalok!” Kettő meghalt. Egy maradt csak életben, aki inni kapott.
– Ez járt az eszemben – folytatta a férfi, és becsukta a szemét. – Hogy úgy kell neked a szabadság, ahogy amazoknak a víz.”
Az első utazás a Wanderlust tetoválásomhoz. Dombok között, felhők alatt.
Utazás előtt én sohasem alszom. Utána pedig nem tudok megérkezni.
Közben meg, olyan szabad a lelkem. Mert nincs végre az az őrült rohanás, nincs három táska, nincsenek tervek, nincsenek kellek, nincsenek határidők. Valóban élek a pillanatnak.
Amihez hozzátartozik a kávé elvitelre, a napszemüveg a fejemen, a kismillió fénykép, a haza küldött üzenetek, a szemtelen mosolygás egész nap, a felszabadultság érzése. Hogy ez a lány vagyok igazán én.
Pedig hogy féltem. Pécs felé én akkora nagy várakozással fordultam. Egyszer rabul ejtett, sok évvel ezelőtt, de akkor a közös történetünk csak egy futó kaland volt, mert én mást választottam helyette, ám azóta is vártam a folytatást. Tudtam jól, ilyenkor a legkönnyebb csalódást okozni. Ha nagyon nagyon vársz valamit, az nem mindig képes arra, hogy beváltsa a hozzá fűzött reményeket. Nem maga miatt, a saját illúzióid miatt.
De Pécs más.
Pécs nem okozott csalódást.
Pécs beváltott minden reményt.
Mert Pécs egy olyan hely, ahol mindig süt a nap. (Na jó, még ha ez így nem is igaz feltétlenül, de a ködös reggelből délre csak verőfényes napsütés lett. )
Mert minden utcasarkon van egy fodrász és/vagy kozmetikus és egy kávézó és/vagy cukrászda. (A fodrászok annyira nem hoztak lázba, a kávézók természetesen annál inkább.)
Mert imádom az olyan városokat, melyeknek van történelmi belvárosa. (Kijelenthetjük: történelmi belváros fetisiszta vagyok.)
Mert a legváratlanabb helyeken bukkan fel egy-egy Zsolnay csempe.
Mert “ez itt Mediterránia”.
És mert, ha még egyszer visszamegyek, ahogy Veszprémből sem, biztos, hogy innen sem megyek többet haza.
