Így szól Simonyi Balázs filmjéhez, az Ultrához készült trailer első sora. Balázs maga is ultrafutó, és ötször teljesítette a Spartathlont, azaz az Athén és Spárta közötti 246 km-es távot. Én meg a magam 21 km-es kis távjára készülve úgy éreztem, hogy valami extra motivációra van szükségem egy héttel a Wizz Air Félmaraton előtt, ezért ültem be a filmre.
“Minél többet futok, annál inkább meg akarom tudni, hogy miért csinálom.”
Miért akar valaki lefutni 246 km-t? És ha már egyszer teljesítette, akkor miért akar odamenni újra és újra?
Én magam miért akarom lefutni azt a 21 km-t? Miért olyan fontos az, mikor közel sem az a célom, hogy győzzek, szimplán csak teljesíteni akarom. Miért?
Meggyőződésem, hogy senki nem kezd el csak úgy magától futni. Minden sportnál, de azt hiszem a futásnál különösen igaz az, hogy a lélek edződik ilyenkor. Hogy mindannyian cipelünk valamit, egy nagy zsák van a nyakunkba akasztva, ezzel együtt futunk. Ha nagyon súlyos dolgokkal van tele, akkor le is lassítja a lépteinket, és ha egyszer csak kiürül, akkor már csak lobog utánunk, mint egy szuperhős köpeny.
Elfáradtam felkészülés közben. Eljutottam odáig, amikor már nyűg volt az edzés, és minden lefutott kilométer, nem csak fizikai, hanem lelki fájdalmat is okozott. Mindig furcsán nézem azokat a képeket, amelyek ezekről a versenyekről készülnek, és minden versenyző csak mosolyog. Én rendszerint megszenvedek minden egyes kilométerért. Van amikor ez a “szenvedés” már olyan fokú, hogy egyszerűen nem tudom átállítani az agyam, és fogalmam sincs, hogy miért fussak tovább.
“Elég a nyafogásból. Ez a te választásod. A te utad.”
Mert mégis meg akarom csinálni. Én választottam, én döntöttem úgy, hogy el akarok rajta indulni, hogy bizonyítani akarok magamnak, hogy ezt is meg tudom csinálni, hogy ennyit is kibír a testem, és le tudja győzni a nehézségeket. Hogy tud elég kitartó lenni, ha kell akkor 21 km-en keresztül, 2 és fél órán keresztül, meg az elmúlt heteken, hónapokon keresztül, amióta készülök.
A rajtszámátvételnél annyit kellett visszalapoznom az emailjeim között, hogy megtaláljam a regisztrációt visszaigazoló levelet. Áprilisban regisztráltam a versenyre, úgy, hogy akkor még a 10 km-es távot sem teljesítettem. Fogalmam sincs már, hogy mit gondolhattam akkor, hogy én részt akarok ezen venni. Hogy fel akarok rá készülni.
A közönségtalálkozón egy hölgy mindenképpen motivációs tanácsot szeretett volna kapni Balázstól, valami olyat, ami a holtpontokon őt átlendíti, és ami mindenkinek segíthet. Erre viszont nincs univerzális tanács. Azt hiszem, hogy aki már fut egy ideje, vagy bármilyen sportot is végez, vagy ismeri magát akárcsak egy kicsit is az már nagyjából rájött, hogy mik azok a gondolatok, amik át tudják lendíteni azokon a bizonyos holtpontokon. Edzés közben, egy versenyen, a mindennapokban. Az már pontosan tudja, hogy mikor jönnek a hullámvölgyek, mikor van a csúcson, mikor “nyílnak ki a szívcsakrái és szeret mindenkit”, és mikor átkozza magát is, hogy ebbe is belement, meg hogy újabbnál újabb kihívásokkal kell szembenéznie.
Szerintem már azt is tudom, hogy a legutolsó heti nyafogást már csak a félelem tette. Mert most már nagyon valóságos az egész. Már nincs több edzés, meg próba, meg ha most nem megy, majd legközelebb, most már csak az az egy alkalom van, amikor oda kell állni, és végig kell csinálni.
Nekem pedig ez fontos. Magam miatt fontos.
„Egy barátom azt mondta, három dolog kell a futáshoz: fej, hogy kibírd, gyomor, hogy megemészd a dolgokat, és fog, amit csikorgatnod kell”
Szerintem kellenek a könnyek is, közben, és a végén, amikor befutsz a célba.
Vagy csak én vagyok már megint ennyire szentimentális?
