Ezt még itt akarom hagyni, januárban.
Nem mintha bármi újdonság lenne.
—
Lassan jubilálunk. Lassan egy éve folyik az életünk egy olyan mederben, ami abszurd, és napról napra egyre abszurdabb.
Tavasszal azt gondoltuk, hogy nem lehet az, hogy nyárig be legyünk zárva.
Nyáron, hogy elbúcsúzunk örökre, és nem lehet olyan, hogy ősszel visszatér.
Ősszel azt, hogy nem lehet olyan, hogy tavaszig megint be legyünk zárva. Meg úgy egyébként is, hogy nem tarthat ki ez az egész olyan sokáig. Hogy milyen jól jártunk, hogy 2021-re terveztük az esküvőt, ez majd biztos egy könnyebb év lesz.
Egyelőre erősen esélyes, hogy még nehezebb, mint az előző.
—
„Megmentünk mindenkit, senkit nem hagyunk az út szélén. És minden élet számít.”
Az út szélén nem is hagyjuk őket, csak éppen az árokba rugdossuk.
—
Azért kell „oltakoznunk”, hogy visszakapjuk a régi életünket.De ki kapja vissza igazán? Az a 18 éves, aki az utolsó évében digitális oktatásban készül fel az érettségire, és a pandémia kellős közepén indul neki a valós életnek? Az a 30 éves, aki ezentúl csak vakcinaútlevéllel utazhat? Az a 40 éves, aki otthon maradt a gyerekeivel, hogy tanítsa őket, miközben szépen-csendben tönkrement a vállalkozása? Vagy az a 60 éves, aki már lassan egy éve nem ölelte magához az unokáját?
Vagy az a 20-80 éves, aki nem jött ki a kórházból?
Nem fogjuk már visszakapni az életünket, és ezt jó lenne valahol megérteni, meg elkezdeni elfogadni. Hogy lesz egy Covid előtti és egy Covid utáni időszak, és már sohasem lesz olyan, mint előtte, hogy a kézfertőtlenítés, a maszkviselés, a távolságtartás nyomot hagy rajtunk, akárcsak az a vakcina, amit majd belénk nyomnak, és ha tudjuk, hogy az éppen milyen vakcina lesz, akkor a szerencsések közé tartozunk (főleg akkor, ha olyan, amiért nem kellett egy külön rendeletet létrehozni, hogy engedélyt kapjon).
Nem fogjuk már visszakapni az életünket, ha ezentúl egy plasztikkártya kell ahhoz, hogy 8 után is az utcán maradhassak. Ami majd igazolja, hogy vagy a, már átestem a fertőzésen, vagy b, már beoltottak. Ha meg még egyik sem, mert vigyáztam magamra (?) (ahogy mondták, és nem terheltem az egyébként is túlterhelt egészségügyet) normálisan működik az immunrendszerem(?) fiatal vagyok, nincs krónikus betegségem, és egyébként is csak az oltási sor végén kaphatnám meg a vakcinát, akkor így jártam, legyek türelemmel, nekem most nem osztottak lapot plasztikkártyát.
—
Nem normális az, hogy maszkok mögé bújunk. Hogy félve nézünk egymásra. Csoportos táncórát dobál elém minduntalan a facebook hirdetése, fel lehet iratkozni rá, én online csatlakozhatok. A videón különböző korú-testalkatú, feltehetően amerikai nők táncolnak egymás mellett mosolyogva, éppen a tánccal előcsalogatják a bennük élő istennőt. Együtt. Csoportos órán. Merthogy nem is olyan régen, egy örökkévalósággal ezelőtt még volt ilyen. Ez lenne a normális. Nem az, hogy egyre csak nő a magányos tevékenységek köre. És ha mindent én is úgy csinálnék, ahogy kell, ahogy mondják, ahogy hangoztatják, már közel egy éve, csak ablakon keresztül integettem volna a nagymamámnak. Mert így biztonságos. Azt nem kétlem, de közben meg a mentális egészséggel ki foglalkozik? Arról miért nem beszél senki?
—
A futás szabadságot ad. És ez a szabadság most mást jelent, többet, hiszen csak akkor élvezhetem a pesti utcákat legálisan, maszk nélkül, ha éppen futok.
Ha ugyanazon az utcán sétálok, akkor az már nem testmozgás, és kötelező a maszk. (Ha én éppen le lennék sérülve, és nekem a séta lenne a sport, akkor már nem kell maszkot felvennem hozzá?)
Ha ugyanazon az utcán 19.59-kor futok, akkor még nem követek el szabálysértést. 20.01-kor ellenben már igen. Ha az az utca a lakóhelyem 500 m-es körzetében van, és 20.01-kor van velem egy kutya is, akkor megint csak törvénytisztelő állampolgár vagyok. Feltéve, ha van rajtam maszk, ugye.
—
Nem kétlek én semmit, nehogy azt higgye valaki. Azok közé az emberek közé tartozom, akik számára a március és majd újra a november eddig nem ismert szorongásokat hozott elő. Meditálok, relaxáló teát iszom, gyógynövényeket hívok segítségül, hogy megtaláljam az egyensúlyomat. Csak az értelmetlen, öncélú, nem az emberek egészségét szolgáló, látszatintézkedésekben nem hiszek.
—
Persze, jól hangzik a maradj otthon, és csendesülj el, de egy év távlatából már igencsak hosszúra nyúlt ez az elcsendesülés, közben meg azt vettük észre, hogy bennünk minduntalan egyre nagyobb a zaj.
—
Szóval, ott tartottam, hogy nem tudom, hogy a mentális egészséggel ki foglalkozik? Meg úgy egyébként a testivel is, mert, ha azt mondjuk, hogy a Covid inkább egy autoimmun folyamathoz hasonló állapotot idéz elő a testben, akkor továbbra is az immunrendszer működésének optimalizálása lenne az elsődleges feladat, nemde? Az egyensúlyi állapotra törekvés (amihez például a D-vitamin is hozzájárulhatna). És még, ha vakcinát kapok, akkor is a saját immunrendszerem fogja termelni az ellenanyagot. Annak kellene hát a rezdüléseit figyelni, tudatában lenni, hogy mi a jó neki, és az egészségét támogatni minden eszközzel, minden oldalról.
Valami olyanról beszéltünk, hogy vállalatirányításon azt tanítják, hogy ami fent van, az van lent is. Nézz csak körbe magad körül. Nézz körül, mi van ebben az országban. Így már nem is meglepő, ugye?
De ha az, ami fent van, az van lent is, gondoltam tovább, akkor ami a fejemben fent van, az van a testemben is, nem igaz?
A közel egy éve állandósult stressz, és a reggeli kávé mellé fogyasztott napi halálozási statisztika aktivizálja a szervezet tartalékait. Emeli a kortizolszintet, az adrenalint, a vérnyomást, a pulzusszámot, a vércukorszintet, hogy az üss vagy fuss elve érvényesülhessen. Ugye sejted már, hogy mennyire nem tesz jót a testednek, ha egy éve folyamatosan pörgeted… Ki tudja még meddig.
—
Egy éve csak ülünk és várunk. Várjuk hogy csökkenjen az esetszám, várunk a nyárra, mert akkor a szezonális influenza is visszahúzódik, biztos majd ez az új vírus is, várunk a második hullám tetőzésére, várunk az esetszámok csökkenésére. Várunk az oltóanyagra, várunk az újabb adag oltóanyagra, várunk a nyájimmunitásra, közben meg jönnek az újabb mutánsok (sic!), és olyan mintha egy #sohavégetnemérős történetben ücsörögnénk, csak ez nem annyira könnyed, és nyári, és limonádé, mint a Wellhello film.
Egy éve csak ülünk és várunk (a ki tudja mire), én meg nem tudok már szépen várni, vártam eleget pár évvel ezelőtt, és akkor megtanultam, hogy a várakozásban nem történik semmi, és azt az időt, ami a várakozással kimarad az életünkből, azt már senki sem fogja visszaadni nekünk.
Hát ez a nagy koronaigazság, így januárra.
