Útravaló

Én nem akarom nem szeretni Párizst!

„- Látod, én ezért nem szeretem Párizst.

– De én nem akarom nem szeretni.”

***

Elveszettnek lenni már megint a repülőtéren, mert minden annyira más, és annyira idegen. Kapaszkodni a másik kezébe, amíg szállunk fel, egészen addig, amíg mindkettőnk ujjai el nem fehérednek. Nem tudom, hogy meg lehet-e szokni ezt a torkomban van a gyomrom érzést valamikor is. Akik mondjuk többet utaznak, mint pl. az amerikaiak, jut eszembe, nekik már biztosan nem olyan nagy újdonság ez az egész. Nekem még az.

A legkülönbözőbb korú és nemzetiségű emberek egy helyen, útban Franciaország felé.

Repülünk a felhők közepén, közben semmit sem látni a körülöttünk lévő világból. Majd éppen elcsípjük az utolsó napsugarakat, otthon fel sem tűnt, hogy még ilyen sokáig van világos.

Párizs nem vár kedvesen, Párizs nem tesz meg mindent, hogy szeressem. Mikor landolunk, éppen szakad az eső. A repülőtéri „shuttle” drága, a vonatot nem találjuk, és még drágább lenne, mint az az Uberhez hasonló Bolt, amivel végül a szállásra jutunk, hajnali 1 körül.  Furcsa megérkezni valahova az éjszaka leple alatt. Mire az ottaniak felébrednek, te már rég a városukban vagy.

Fáradt vagyok és nyomott, de az éjszakában, ahogy suhantunk egyre messzebb és messzebb a belvárostól, már láttam az Eiffel torony fényeit. Én nem akarom nem szeretni Párizst.

***

Én nem akarom nem szeretni Párizst. Még akkor sem, ha másnap reggel még mindig esik az eső.

***

Párizs megérdemel egy új rúzst. Párizs megérdemel egy új cipőt.

Nem tudom, hogy mit csinálnak azok, akik nem írnak. Hogy miközben sétálnak, mire gondolnak. Én ilyenkor ugyanis mindig írok. Mindig azon gondolkozom, hogy ezt, hogy fogom én megírni.

Párizst. Az én szememmel, az én látásmódommal. Vajon mit tudok átadni majd abból, amit én láttam és tapasztaltam. Vajon ez a Párizs több-e, mint a fő látványosságok összessége. Milyen az én Párizsom?

***

36+21 km. Két nap alatt. (Majd egy laza 12-es a végére, mert a harmadik nap már tényleg nagyon fájt a lábam.)

Séta végig, mert egy város felfedezésének a legjobb módja, még mindig a séta.

Valamilyen kevert, francia, angol, és mosolygós nyelv elegye, ami mindig akkor segít, ha szükség van rá.

Végül Párizs nem okozott csalódást. Miután kisütött a nap Párizs pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Párizs az, ami a fényképeken van, és annál sokkal több. Párizs él és lüktet. Párizs színes. Indiaiak, afrikaiak, arabok, ázsiaiak látszólag jól megférnek egymás mellett.

És a taxis tüntetők is rendőri felvezetéssel az Eiffel torony lábánál hétfő délelőtt. Majd este lehet, hogy ugyanazok a taxisok kiülnek a feleségükkel az egyik étterem teraszára egy pohár borra, rágyújtanak egy cigarettára és csak beszélnek és beszélnek ezen a fura, szép, és félig ismerős nyelven.

(Persze, tudom én, hogy nem láttam mindent. Könnyű annak, aki csak a „védett”területeken mozog. De ezeken a területeken én két napig mászkáltam teljesen egyedül, mindenféle atrocitást nélkül.)

***

Az első nap csak puhatolóztam. Nem igazán kerültem interakcióba a várossal és lakóival, csak kívülről csodáltam, messziről, óvatosan. Mint egy most érkezett vendég, aki még zavarban van. Hiába fényképeztem én turistákat, hiába szólítottak le a Louvre előtt, hiába vettem én cuki francia nénitől bagettet a Kenyérünnepen, attól még Párizs nem lett az enyém.

Nem úgy, mint a második nap. Segítséget kellett kérnem, hiszen beragadtam a RER bejáratánál, az Invalidusoknál egy francia fiút én segítettem ki, hogy melyik megállónál vagyunk,  a Montmartre-on minduntalan készíteni szerettek volna rólam is egy képet, és persze a tetoválásaim is sikert arattak. Vettem croissant jambonnal és fromage-zsal, meg cappuccinot, és Párizs, szinte észrevétlenül, de befogadott.

És amikor a harmadik napon kiismertem magam a RER útvonalon, és a repülőtérre vezető buszhoz is én szereztem jegyet, akkor már biztos voltam benne, hogy nagy baj nem lehet akkor, ha én külföldre megyek.

***

„La vie est belle” – hirdeti a felirat a Montmartre-on és a vie valóban belle, ha piros rúzs van rajtad, és egy montmartre-i kávézóban költöd a pénzed. Amiből nem árt, ha bőven van. Párizs ugyanis nem lett olcsóbb az évek során.

***

Hogy mi volt a kedvencem? Az Eiffel -torony egyértelműen. Ennél közhelyesebb tudom, nem is lehetnék. Talán azért ő, mert ő volt az első, amit Párizsból láttam, nem tudom, de nekem ő a kedvenc. Minden irányból fotóztam, közelről és távolról, a legtöbb képen ő uralja a hátteret.

***

Kétszer. Kétszer majdnem megkönnyeztem ezt az egészet, tudjátok, hogy én és Párizs. Egyszer, igen, amikor megpillantottam az Eiffel tornyot, úgy ahogy van, teljes egészében, utána pedig amikor beültem a Sacré Coeur-be egy misére. Harmadjára, már nem sírtam, csak fülig ért a szám, amikor ott ült mellettem, miközben a Szajnán hajóztunk.

***

Ez a két nap Párizsban éppen csak arra volt elég, hogy tudjam, mi minden maradt ki, és mi mindenért kell még visszamenni.

Mert nem lehet nem szeretni Párizst.

Sőt, a végére még Ő is megkedvelte.

***

Mert mi is Párizs?

A Bienvenue felirat a reptéren. A chaussons aux pommes (almás papucs) reggel a boulangerieben (pékség), amit nem kóstolsz meg, mert végül nem ott vásárolsz, és nem is azt.  Séta végig a Szajna partján. A muskátlis ablakok. A Pont Mirabeau, az első ismerős a párizsi hidak hosszú listáján.

A Pont Alexandre III csillogó szobrai, az Eiffel torony végre szemtől szemben, a carrousel (körhinta) alatta, és egy párt fotózni a kettővel a háttérben. Megpihenni a Tuileriák kertjének egyik szökőkútjánál, megenni azt a néhány szem kekszet, ami nálad van, mielőtt tovább indulnál egyenesen a Concorde tér felé. A Champs-Élysées Disney boltja. Lemerészkedni a metróba a Diadalívnél. A Louvre üvegpiramisai, ahol megkérdezik, hogy honnan jöttél, miután nem érted a francia beszédet. És elszakítani az egyik nadrágod, mert magasabbra akarsz mászni egy kép miatt.

Az Ile de la Cité virágpiaca. Aprót adni a tangóharmonikásnak a metrón. Mécsest gyújtani a Sacré Couerben.  Szuvenírt venni a Montmartreon. A Mickey egeres Camembert. Botanikus kert Issyn. 
Vacsorázni a számtalan étterem egyik teraszán, úgy kortyolni a bort, mint melletted a franciák, és utána széles mosollyal sétálni az utcákon.
“La vie est belle” – ez Párizs!

Még szintén kedvelheted...