Én vagyok a létra

Én tényleg elköltöztem otthonról

 

“- És anyukámtól kellett ruhát kérnem, hogy aludni tudjak valamiben.
– Te tényleg elköltöztél otthonról.”

Én tényleg elköltöztem otthonról. Most már javában a második hónapot taposom, és ide, erre a blogra, még nem is írtam erről az egészről.

Én tényleg elköltöztem otthonról. És a költözés után múlt héten aludtam újra először otthon. Furcsa volt, újra kutyaugatásra ébredni és a rigók énekére,  a szarkák megszokott cserregése és a lépcsőház zajai helyett.

Én tényleg elköltöztem otthonról. És sokáig féltem, hogy nem fog nekem ez menni, hogy kudarcot vallok, és szégyenszemre haza kell majd kullognom ( még most is félek néha), de minden jól ment már az első néhány hétben is, úgyhogy hivatalosan is felnőttnek nyilvánítom magam. (Csak egy napraforgó, néhány gyömbér, meg pár összemosott konyharuha van a veszteségek listáján.)

Én tényleg elköltöztem otthonról. És az első napokban, vagy inkább az utolsókban, amit otthon töltöttem, néha össze kellett szorítani a fogam. Mert akkor éppen nem voltam sehol sem. Meg mert ez az egész nem veled, hanem nélküled történik. Tudod, én mindig azt hittem, hogy majd mi ketten, valahova a belvárosba…
A belvárosról szőtt terveim ugrottak akkor, amikor összehasonlítottam a kínálat oldalt, és megnéztem a pénztárcámat, és a rólad szóló terveim is ugrottak, mert te csak nem akartál megérkezni az életembe.

Hát összeszorítottam a fogamat, és léptem, nélküled, és jött Zugló, a zöldövezet, a parkjaival, a kutyasétáltató lakóival, meg a babakocsikkal, és tudod, az a nagy helyzet, hogy egy pillanatig sem bántam meg.

Én tényleg elköltöztem otthonról, és én szeretem a kerek történeteket. Szeretek összefüggéseket keresni, és talán nem véletlen, hogy az első komoly szerelmem, aki kilépést jelentett a felnőttek világába (kellemetlen tapasztalatként mindenképpen), éppen a Pillangóhoz köthető, mint ahogy ez a második nagy komoly lépés is. Talán az sem véletlen, hogy amikor otthon kinyitottam a szekrényt, hogy elhozzam nagyanyám edényeit, ugyanazt az illatot éreztem, mint, amit az új szekrényeim árasztottak magukból. Mintha azt mondaná a Mama, hogy jól döntöttem.

Mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy éppen te indítottad el ezt az egészet, azzal, hogy elvágtad azt az utolsó kis szálat, kioltottad az utolsó kis reménysugarat is, ami az álmodozó énemhez kötött, és rájöttem, hogy „radikálisan változtatnom” kell az életemen. Nem lesz királyfi, aki megment. 

Jó is így. 

A költözés maga éppen olyan volt, mint én. Vagy mint az életem rendszerint: kaotikus. Szerintem nekem minden így megy.  Sok sok idő után egyik pillanatról a másikra. Szerintem én majd férjhez menni is így fogok egyszer (nem álmodozó vagyok, hanem reális, csak nem fogok petrezselymet árulni életem végéig). 

Azóta meg élem a kis életem. Örülök, ha éppen akciós a csirkecomb, mert akkor még a joghurtból is viszek haza párat. Őszintén örülök az ajándékba kapott tepsinek, és könnyen előfordul, hogy az Ikeából is rengeteg, persze nélkülözhetetlen, de akkor egy cseppet sem betervezett eszközzel térek haza. Már megtanultam hogy kell Zuglóban úgy futni, hogy ne támadjanak nekem a szarkák. Irtottam hangyát, poloskát, darazsat, és hiába visítoztam az éjszaka közepén, csak nekem kellett egyedül megszabadulnom tőlük. 

Fogadtam vendéget, bár vendégpapucsom még mindig nincs. Pucoltam ablakot, és fejcsóválva néztem a felhőket, amikből másnap pont az ablakomat telibe verő eső keletkezett. Újabbnál újabb növényeket hurcolok haza még mindig, és a párnámat ölelem magamhoz éjszakánként, ha már más nincs mellettem, akit ölelhetek.

Szeretek péntekenként bevásárolni menni, még ha ki is borítanak az emberek, és időnként egészen feloldódom zöldségaprítás közben. És igazi katarzist jelent, hogy az első rakott krumplim pont olyan ízű lett, mint az otthoni. 

Ha meg semmihez, és senkihez sincs kedvem, magamra zárom az ajtót.
És tudom, hogy hazaértem.

 

Még szintén kedvelheted...