Ha valami nem jó, akkor írnom kell. Ha szomorú vagyok, ha félek, akkor is. Ha leírom, onnantól kezdve majd megjavul, onnantól kezdve már kevésbé félek, onnantól minden a helyére kerül.
Ilyenkor hagyom, hogy csak vezessenek az ujjaim, hogy kiírjam magamból azt a feszültséget, ami napok óta beférkőzte magát valahova a gyomorszájamhoz, a rekeszizom alá, és ott feszít, és szúr, és nem hagy nyugodni.
——————————————————————————————————–
Honnan kezdjem?
Nekem… klímaszorongásom van!
Milyen jó, gondolhatják, hogy én ráérek ilyenekre, nekem van időm ilyen „úri huncutságra”, lenne két gyerekem, mindjárt nem szoronganék. (Rá fogok térni a gyerekekre, egyébként meg de, akkor pont kétszer ennyire.)
Nem tehetek róla. Ha arra kelek fel egyik reggel, hogy lángokban áll a Föld tüdeje, akkor én elkezdek félni.
Nagyon. És minél több információval rendelkezem, annál inkább félek. Egyenesen rettegek, amikor azt olvasom, hogy ez nem a véletlen műve, nem a szárazság eredménye, ezt az ember a saját kezével tette, szántszándékkal gyújtotta fel a fákat, a még több pénz reményében.
Az Amazonos érintetlen dzsungele lángokban áll, mert az ember oda is betette a lábát.
Miért olyan dolgokban keressük a szépet, ahol nincs? Miért a művi szépség nyűgöz le, és miért nem az egyszerűség? Miért nem érezzük azt, egy hegyen állva, a tengert kémlelve, hogy ezt nem akarjuk tönkre tenni? Miért nem az az első gondolatunk, hatalmas, több százéves fákat látva, hogy ezekre a fákra mi vigyázni akarunk? Miért nem ráz fel álmunkból a tűz elől menekülő állatok üvöltése, miért hagyjuk, miért csináljuk, miért, miért, miért?
Sao Paulo felett elsötétül az ég, mintha előre jelezné, hogy ilyen lesz, ha tovább folytatjátok ezt az őrült mészárlást.
Megrökönyödve olvasom, hogy egy miniszterelnök (akit egyébként leginkább azért választottak meg, mert nem volt alternatíva, vagyis más országokban is divat, hogy nem valaki mellett, hanem valaki ellene szavazunk ), azt mondja, hogy: gyertek barátaim, nyugodtan vágjátok ki a fákat, nyugodtan pusztítsátok az őserdőt, mert majd akkor lesz legelő, ha legelő lesz, lesz marha, abból lesz export, amiből lesz pénz, én meg azt ígértem nektek, nem igaz? Persze a nagyobb részét megtartom magamnak, nektek éppen annyit hagyok, amitől nem haltok majd éhen, és még több erdőt tudtok majd felégetni.
Ők pedig tapsolnak hozzá. Így megy ez.
(És ne legyenek illúzióink, és ne kenjünk mindent a brazilokra, az indiaikra, az afriakaiakra….ugyanez megy nálunk is.)
Mintha valamilyen őrült szektának a tagjai lennénk, együtt követünk el tömeges öngyilkosságot, vezetőnk bátorító szavára, hiszen így majd üdvözülhetünk. Csak mi nem együtt húzzuk meg a kötelet, vagy vesszük be a pirulákat, hanem együtt tesszük élhetetlenné a bolygót. Az üdvözölés maga a pénz. Jó sok. Vagy éppen kevés. De a kevés is sok, ha három éhes szájat kell otthon etetni. Az igazán sok, meg úgysem azokhoz vándorol, akik elvégzik a piszkos munkát.
Én, meg a hozzám hasonlók, meg elkezdenek rettegni. Hogy mi lesz mondjuk 10 év múlva. Hiszen akkor is még csak 40 leszek. Van valaki, akit szeretek, akivel jó lenne megöregedni, akinek gyereket szeretnék szülni, akivel vidékre szeretnék költözni, akivel lenne egy golden retrieverünk. Mondja meg nekem valaki, hogy szülhetek én gyereket? De úgy őszintén! Ne vágja rá, hogy persze, miazhogy szülhetek, szülnöm kell, ez asszonyi kötelesség, fogy a magyar! Gondolkozzon el egy percre, és legyen őszinte, és úgy válaszoljon: fel tudom majd nevelni a gyerekemet? Lesz hol felnevelnem? Olyan élete lesz, amit érdemes élni, vagy a folytonos nélkülözés lesz a sorsa? Valaki mondja meg, hogy mint a dédanyja, meg az ükanyja, egy háború alatt fog élni? Tudom, hogy háború alatt is születnek gyerekek, de az én gyerekemnek is ezt kell majd? Így kell élnie? Háborúzni fog földért, élelemért, vízért? Mert ha ez a jövő vár rá, én akkor nem szülök gyereket. Nem teszem ki a szenvedésnek azt, akinek a világon a legjobbat szeretném.
És egyre jobban szorongok, hiszen hiába teszek bármit, az mintha már csak pár csepp lenne, egy kiszáradó tengerben. És rendre úgy érzem, hogy ez a bármi is, egyáltalán nem elég, hogy sohasem tudok elég jót tenni, mert még mindig eszem húst, mert néha repülőre ülök, és még a női higiéniás kellékeimet sem cseréltem le hulladékmentesre. Úgy érzem, hogy amit teszek, az még mindig nem elég, és valaki mondja meg azt is, hogy hogy egyek úgy, hogy minden energiát biztosítsak a testem számára, miközben csomagolásmentes vagyok, vegán is vagyok, és természetesen csak hazai termékeket vásárolok, hogy minél kisebb legyen az ökológiai lábnyomom.
Komolyan, segítséget kérek, mert ez mind egyre nagyobb terhet rak rám, mert ha megveszek egy olyan terméket, aminek még van csomagolása, egyenesen bűntudatom van, állandó bűntudattal pedig nagyon nehéz létezni (mondjuk ezért nem is értem, hogy képesek minden reggel tükörbe nézni ott fent, a döntéshozók).
Mit gondolunk. Pénzért majd örök életet lehet venni? És hozzá egy másik bolygót is?
Miért csak állunk, és dermedten figyeljük, hogy mi zajlik körülöttünk? Miért nem cselekszünk? Vagy még mindig úgy gondoljuk, hogy talán megússzuk? Vagy biztosak vagyunk abban, hogy nem, és akkor már mindegy, egyszer élünk, és lehet, rövid ideig? Mit lehet egyáltalán tenni? Az a kevés is elég, ha mindenki csak annyi keveset tesz?
Három nagy áruházlánc reagált a vásárlók megkeresésére. Pálmaolajmentes polcokat nem, de a saját termékek pálmaolajmentességét, és jól látható jelölést ígértek. Szlovákiában 2021-től betiltják az egyszerhasználatos műanyagokat. Van remény?
Hull az Amazonas felett az eső, kialusznak a tüzek. Földanya sír, megmenti a gyermekeit.
Tévedés ne essék, nem minket, a többi gyermekét.
Mi vagyunk az őrült kisded, akin próbált segíteni, akit próbált óvni, de most már leveszi róla a kezét. Mi meg a tombolásában egy kicsit fellélegzünk, huhh, akkor mégsem sikerült teljesen tönkretenni, maradt a játékszer, mehet minden tovább.
Hibás feltételezés. A Föld nem egy játékszer, ami helyett vehetünk egy újat, ha elhasználódott. És javítani sem lehet, legalábbis elég nehéz, és elég sok időbe kerül. Nekünk meg annyi nincs.
Minden seb ott marad rajta, mi meg egyre több sebet gyártunk ezen a bolygón, amit lassan már egyetlenegy fertőtlenítő és ragtapasz sem tud helyrehozni.
———————————————————————————————–
Megírtam. Semmi sem került helyre.
És nem került helyre az Amazonas mentén, Szibériában, és Grönlandon sem.
fotó: Markus Spiske temporausch.com from Pexels
