Egyéb

Gangmesék

Olyan környéken élek, ahol, aki ír, igen gazdag táptalajra találhat. Ehhez sok mindenre nincs is szükség, csak éppen egy leheletnyit kell érzékenyebbnek lenni a világ dolgaira az átlagnál.

A mellettünk lévő kapualjban pl. mindig hagynak valakinek ennivalót. Ezt a valakit még sosem láttuk, éppen csak annyit tudunk róla, hogy a spenótot tükörtojással nem szereti és a paradicsomos tészta sem tartozhat a kedvencei közé. Az előbbi ugyanis érintetlenül hevert a párkányon, az utóbbiból alig pár villányi hiányzott.

A kínaiban a lány már biztosan ismer minket, és lehet a Sparban is az eladónő, már többször is fizettünk nála, igazából már mindenkinél fizettünk többször is, most már azt is tudom, hogy allergiás a retekre.

Itt vagyunk összezárva ezen az udvaron, ami felett kiválóan át lehet kiabálni, hogy „és ott van-e víz”, néha még a szomszédok vacsora közbeni beszélgetését is áthallom a fürdőszobában, de nem ismernek meg, ha az utcán véletlenül egymásba botlunk.

Mondjuk, azt mindig tudni, hogy ki mit főz éppen vacsorára. Múltkor süteményt sütöttek, két nap is egymás után.

Előző hónapban meg lakógyűlés volt a kapualjban. Csak éppen a lakók nem voltak semerre sem.

Az elsőn van egy nagyon nagy darab férfi. Mikor beköltöztem, lakott itt egy bácsi is, akinek a gégéjét műtötték, nem tudott beszélni, egy lyuk volt a nyakán, tudom, milyen ez, nagyapámnak is volt, de már régóta nem láttam. Nem is emlékszem pontosan, hogy nagyapámat is mikor. Azt tudom, hogy általános iskolás voltam, éppen a leckémet írtam, és akkor jött a hír…

Szomszéd néni helyett a lánya vagy az unokája költözött be. Nem főz, ezt onnan tudom, hogy minden reggel hozzák neki az ebédet. Vagyis a süteményillat nem tőle származott.

A harmadikon lakik egy lány. Kétszer is összetalálkoztam már vele a lépcsőházban, a biciklijét cipelte és minden lépcsőfordulónál pihenőt kellett tartania. Ismerős érzés. Lehet, hogy pár napja éppen ő tartott egyszemélyes házibulit, csak a basszust hallottuk, meg hogy valaki nagyon hangosan énekel.

A mellettünk lakók pedig kulcsra zárják a lakást, alighogy hazaérnek.

A műanyagnak való kuka pedig mindig a legkorábban telik meg. Ha nem figyelek, esélyem sincs beletölteni a szelektív szemetet.

Néha, felhőtlen éjszakákon látni lehet felettünk a csillagokat. Nincs fényszennyezés. Amikor pedig esett a hó, valaki egy hatalmas szívet rajzolt az udvarra.

Az utcáról nem hallatszik be semmi, ez a mi külön kis univerzumunk. De pontosan tudom, hogy ki, mikor jött haza, még az éjszaka közepén is meghallani, hogy csukódik a kapuajtó.

Eltévedtem egyszer. Pedig mindig büszke voltam magamra, hogy én sohasem tévedek el, erre tessék, rossz irányba fordultam a Kodály köröndnél, és már messze az Andrássy másik oldalán jártam.

Múltkor nagyképűen azt meséltem odabent, hogy kertészkedtünk, közben pedig csak az erkélyre, vagyis a folyosóra, javítom magam, mert erkélyünk az nincs, ültettünk néhány muskátlit.

Szakszerűen mondva, ez a gang, ez, ami nekünk van, és ahova ültetjük a muskátlit. Amikor azokban az éppen csak kinyitott körúti házakban jártam, és ilyen gangokon mászkáltam, mit meg nem adtam volna azért, hogy én is ilyen helyen éljek. Valahol, egyrészről mélyen tudtam, hogy ez majd egyszer valóra fog válni, másrészről meg baromira féltem, hogy ez sohasem lesz igaz. Most úgy van, ahogy én szerettem volna. Nagy belmagassággal, hogy létrára kelljen mászni, ha ablakot akarok pucolni.

Én meg rózsaszín papucsban, rózsaszín zoknival, Hello Kittys nadrágban és Minnie egeres pólóban viszem le a szemetet szombat délutánokon.

Még szintén kedvelheted...