Testkép

Ha több ezer ember egyszerre fut, az lélekemelő

Ha több ezer ember egyszerre indul el futva a rakpart felé, az még mindig lélekemelő érzés. Keresni a szemeddel az út mellett, és még inteni egyet, az előtted álló több mint 2 órás futás előtt, még mindig biztató. És amikor azt érzed, hogy a lábad bírni fogja, ami miatt az elmúlt hetekben az sem volt biztos, hogy egyáltalán rajthoz tudsz állni, az pedig eléggé megnyugtató.

Az elmúlt hetekben futás szempontból parkolópályára kerültem. A lábam valamiért úgy döntött, hogy nem támogat a nagyratörő terveimben, és ellenem dolgozik. Gyógytornára kényszerültem, jó barátom lett a csípőhorpasz nyújtó gyakorlat, és az SMR henger. Használtam a józan eszemet, és beláttam, hogy az idei nagy álmomat a maratont, el kell engednem (helyesebben csak eltolnom egy évet). De ezt, ezt a félmaratont nem akartam elengedni.

Nem akartam, mert jelképes az időpont. Pontosan egy évvel ezelőtt kezdtem el futóversenyekre járni. Nem akartam, mert ez a harmadik félmaratonom a félmaratonmániából, mert ezért dolgoztam egész télen, mert a januári félmaratont ezért csináltam meg. Ezt a félmaratont mindenáron le akartam futni! Egyetlenegy eset lehetett: ha a lábam annyira fáj, hogy mozdulni sem bírok, és a további egészségemet veszélyeztetem vele. De hál’ istennek, nem ez történt.

Még reggel, bevallom őszintén, az volt az első gondolatom, hogy hagyom a mai napot a fenébe. Nem éreztem a versenyt, az idő is hideg volt, még az eső lába is lógott. Persze azért történt minden ahogy szokott. Az ébresztő, a reggeli, a kávé, a ruha összekészítése, a frissítés összekészítése, ha szükség lenne rá, a rajtszám feltűzése. Aztán a rövidnadrágot inkább hosszúra cseréltem, majd irány a Margit-sziget. A megállóban várva a panaszkodásomra, hogy még egyáltalán nem vagyok hangulatban „ Te ilyenkor nem szoktad érezni. Majd, ha meghallod a dobokat” – választ kaptam. Mintha ismerne már egy kicsit ez a fiú. 🙂

Közös versenyre járós történetünkben ez volt az első olyan alkalom, ahol nem változtam át sárkánnyá. Habár mindig előre bocsánatot kérek, mindenért és bármiért, ami a verseny előtt tőlem el fog hangzani, nem szeretek két órán keresztül lelkiismeretfurdalással szaladni. Most normális maradtam. Már amennyire ugye lehet az alapállapotból kiindulva.

A bemelegítésként lekocogott másfél kilométer éppen elég volt ahhoz, hogy tudjam, itt nem lehet semmi baj. Aztán az órám is ezt jelezte, hogy itt bizony nem lesz semmi baj. Ahogy az egyre gyorsuló kilométereke is ezt mondták, azok a kilométerek, amiket könnyedén a hátam mögött hagytam. Nem úgy, mint a 2:15-ös iramfutókat, akik viszont engem hagytak könnyen maguk mögött, ott valahol a 2-3 kilométer táján, és akárhogy próbáltam beérni őket, nem sikerült. Pedig januárból kiindulva szent meggyőződésem volt, hogy 2:15 alatt tudom futni a félmaratont, de a tempó tartás extra energiát vett ki. Így visszaváltottam a saját tempómra, és csak próbáltam élvezni,  hogy futok.

És amikor erre koncentráltam, a két óra alatt jó néhányszor flow közeli élménybe kerültem, és ilyenkor mindig rám jött a sírhatnék. El sem tudjátok képzelni micsoda érzelmi hullámvasút egy-egy félmaraton. Több mint két órán keresztül egyedül vagy saját magaddal. Ez alatt az idő alatt azért elég sok mindent lehet gondolni.

Valahol a Margit-híd és a Parlament között még a fülest is kivettem a fülemből, hogy halljam a talpak egyszerre dobbanását. Aztán pedig magamba zárkóztam. Nem érdekeltek sem a zenei pontok, sem a szurkolók, nem pacsiztam, nem huhogtam, nem voltam annyira felszabadult mint amennyire szoktam, csak és kizárólag magamra koncentráltam. Talán ehhez hozzájárult a kissé nyomott, borús idő is, meg az, hogy mindenki nagykabátban áll az utca szélén, rólunk meg szakad a víz. Ha nem futottál még a rakpart közepén vasárnap reggel 10-kor, egyszer mindenképp próbáld ki.

Holtpontok? Azt nem lehet elkerülni. Nálam 7-8 km környékén következett be. És még csak nem is a lábam miatt. Elkezdett szúrni a jobb oldalam, amin akárhogy próbáltam segíteni, nem sikerült. Itt bele is sétáltam kicsit, majd jött a saját magammal fejben folytatott diskurzus. Ott, abban a pillanatban egészen elképzelhetőnek tartottam, hogy feladom ezt a versenyt, nyűgös voltam és hisztis. Nem fájt semmim, de nem volt kedvem a folytatáshoz. Csak ezt így elképzeltem, ahogy elmagyarázom, hogy miért is hagytam abba: „igazából nem fájt semmim, csak nem volt kedvem folytatni.” Mennyire hülyén hangzik már!

Ilyen opció persze nincs. Összeszedtem magam, és folytattam tovább. Nagyjából egy km múlva az eset megismétlődött, majd a bal oldalam is jelzett, de itt már tudtam, hogy nem érdemes belesétálni, mert utána nehezebb lesz elindulni, ezért csak lelassítottam egészen addig, amíg újra vissza nem szereztem a testi-lelki egyensúlyom.

Sorban jöttek a frissítőpontok, tartottam a kitalált „stratégiát”. Aztán valahol a 13 kilométer környékén kezdtem beérni az iramfutókat. Sőt, mit beérni,  könnyedén lehagytam őket, és hiába frissítgettem, még akkor is bőven előttük voltam. Innen már nagy gond nem lehetett.

Az utolsó frissítőpont utáni utolsó másfél kilométernek azért valahogy sohase akart vége lenni, és az sem segített hogy ezen a rövid szakaszon két futó is feküdt összeesve az út szélén.  Én is kezdtem széthullani, a bal kezem enyhén zsibbadt, bár még volt nálam plusz szőlőcukor, arra az utolsó ötszáz méterre már úgy gondoltam, nincs szükségem rá.

Beérve a célba, az ötévesekre olyan nagyon jellemző levegőért kapkodós-hüppögős-majdnemsírós- könnyesszemű állapot jött rám. Még akkor is, ha ez már a harmadik félmaraton, nem nagyon lehet ezt megszokni.

Verseny közben nem fájt semmi, nem éreztem semmit. Az agyam átkapcsolt valamiféle „fájdalomcsillapító üzemmódba.” Majd ahogy befutottam, minden rám zúdult. A fáradtság is, és a fájdalom is. De egy nápolyi, meg 20 perc ücsörgés sokat segített a halmazállapotomon, utána még arra is maradt energia, hogy a nyíló fák és virágok között fotózzam az érmemet, mint kb. mindenki ( a futók egyébként szerintem kicsit egoisták és/vagy lelki sérültek, de ez maradjon köztünk) .  Meg arra is, hogy egészen a sziget bejáratáig non-stop élménybeszámolót tartsak  (szegénykém nem elég, hogy pontosan tudja az aktuális, fáj-nem fáj, milyen gyors volt egy kilométer beszámolómat, de még a frissítés részletes tervét is megosztottam vele), és arról elmélkedjek, hogy a futás valóban lehet az én sportom, hiszen versenyen mindig jobb vagyok, mint edzésen, ami az erőemelés közben nem volt elmondható.

Levezetésképp pedig egy komplett „kajanyelőgépezetbe” kapcsoltam át: egy hamburger, egy adag sültkrumpli, egy fél tábla csoki, egy túró rudi, fél liter kóla, meg fél liter sör, nem tudom hány liter víz, majdnem egy egész csomag ropi, egy zabszelet, egy kocka vargabéles esett áldozatul, aztán szerintem csak azért nem ettem többet, mert végre lefeküdtem aludni.

A 34. Telekom Vivicittá Városvédő futás számokban:

A Vivicittá két napján összesen 31.293 futó indult.
A félmaratonon 7.357-en futottak, köztük 2.800 nő.
A 2-es személyi számmal rendelkezőek közül 1.565. lettem, egyébként pedig 5.264.-ként kocogtam be a célba 02:12:42-es idővel.

Az első félmaratonomhoz képest 8 egész percet javítottam az időmön.  

Még szintén kedvelheted...