07.17. Milánó – Ancona
Az első korty a kávéból a mennyekbe repít, az ananászlének mosolygós íze van, a mini fánknak pedig cuki, jobban meg se lehet fogalmazni. “Ha hazamegyek, szeptembertől be kell iratkoznom egy nyelvtanfolyamra”- egyezek ki magammal, így tovább nem maradhatok. Bár egész jól elboldogulok az angol, az három szónyi olasz tudással, és az egyetemes nyelvvel, ami minden helyzetből kihúz: csak mosolyogj!
Még vásárolok egy kicsit. Rákok úszkálnak egy tárolóban, és felcikkelyezett ananász meg kókusz figyel a saláták között. Rozét választok, frizzantét, azt mondják, hogy ez Olaszország No.1 bor brandje. Mellé egy szicíliait is beteszek, halakhoz, meg gyümölcsökhöz ajánlják. Úgyis azzal viccelődtünk, hogy el kellene indulni Szicília felé, az lenne az igazi szabadság. De azért ez sem rossz.
Ma 400 km-t utazunk délre. Sosem voltam még ennyire bent Olaszország szívében, én csak az északi részt ismerem annyira, amennyire.
Lombardiából indulva, Emilia Romagna-n keresztül, Marche-ba érkezünk. Én mindebből csak az olasz táj változását érzékelem. A legtöbb hely olyan, mintha valamelyik útikönyvből lépett volna elő.
Az előtérben a végtelen tér, szénabálákkal, később az olasz tájra jellemző cseréptetős házak. A kép végében hegyek magasodnak, felettük a kék ég, fehér felhőkkel. Festeni se lehetne szebbet.
Unos-untalan fényképeket készítek, majd a sokadik sikertelen próbálkozás után rájövök, hogy ezek a képek sohasem fogják igazán visszaadni azt, amit láttam, így inkább hátradőlök, és a szememmel fényképezem. A szénabálákat ahogy haladunk tovább szőlősorok követek, később jönnek a barackfák, a legvégén pedig napraforgók hada fordítja a fejét az olasz nap felé.
Az autópályán harmadik próbálkozásra végre a jó helyen fordulunk ki, így közelebbi ismeretségbe kerülök egy szendviccsel, amiben néhány harapásra egyesül egész Olaszország. A piros paradicsom találkozik a fehér mozzarellával, és végül a zöld pesto kíséri őket, és teszi teljessé az ízorgiát. Az egészet egy cappuccinoval koronázom meg, és a boldogságfaktorom újra 100 %-ra ugrik, 98-ról. (Mostanában mondjuk sohasem megy 95% alá, nagyjából másfél hete egészen könnyű engem boldoggá tenni.)
Az olasz sofőrök vezetési stílusa még mindig szokatlan egy kicsit. Nagyon. Olykor még az indexet is csak dísznek használják, hiszen azzal egy időben már térnek is át a másik sávba, de legtöbbször még ez is kimarad, és az utolsó pillanatban kell félrehúzni a kormányt. Állítólag Olaszországban megszokott, hogy minden autón két-három horpadás van.
Közben azon gondolkozom, hogy lehet, hogy valahol belül mélyen én is olasz vagyok, vagy legalábbis szeretnék az lenni. Szeretem a cappuccinot, a mozzarellát és a paradicsomot, és élénken gesztikulálok. ez szerintem már csak elég bizonyíték. Elkerül az északi népek hűvössége.
07.18. Ancona-Róma
Ha van reinkarnáció, lehet nem is japán turistaként, hanem inkább olaszként szeretnék újjászületni egy tengerparti városban. Ahol pl. a szökőkútnál egy olasz bácsi kezd el velem beszélgetni a szúnyogokról, meg hogy szép a tetoválásom. A tengerben meg egy olasz kiscsaj, kerek arcú, barna bőrű, akinek a szeme se áll jól, miután nem értem a kis karattyoló nyelvét, a fejemre dob két moszatcsomót.
Nem tudok betelni ezzel a várossal, így lépten-nyomon csak mosolygok. Persze akkor a legjobban, amikor eszembe jut a tegnap este, és hogy az olasz csillagos ég alatt vacsoráztunk. Olyan helyeken járok, amit csak útikönyvekben láttam, és olyan az életem, mintha egy tiniregényben olvasnám. Mocskosul szerencsésnek érzem magam, és azt kívánom, hogy nehogy valaki úgy döntsön, hogy csalás történt, és visszavegye az egészet. Megérdemeltem én ezt, mondogatom magamnak, de kicsit azért elfog a kétség, hogy biztosan így van-e. Hálás vagyok, annyira, hogy abba beleremeg az egész testem.
Elkészítem a legtipikusabb olasz képet, amit csak el lehet képzelni: szűk kis utca, a végében egy templom, falán egy kép a kis Jézussal. A templom előtt Vespa, felette kifeszítve száradó ruha. A másik irányba fordulva itt-ott váratlanul felbukkan a tenger, az utca végében, a házak között, engem meg vonz a nagy kékség, és már alig várom, hogy belevessem magam.
Nem vagyok az a kifejezetten fürdős, parton fekvős típus, de itt azért el tudnék tölteni jó pár napot ebben a boldog semmittevésben, vele, és másra nem is lenne szükségem. Élvezem, ahogy a bőrömön maradt vízcseppeket felszárítja a nap, és gondosan figyelek rá, hogy mindkét oldalam egyformán barnuljon. Annyira boldog vagyok, hogy azt várom, hogy hirtelen kipukkadok, mint egy buborék.
Még tovább utazunk, egy ideig még követjük a tengert, és minden alkalommal, amikor újra és még egyszer felbukkan, olyan leszek, mint egy ötéves, és egyre csak fészkelődöm a kocsiban. Aztán változik a látkép, hegyek jönnek, 10 km-es alagúttal a gyomrukban, ahol már csak 21 fok van. Félek kicsit, törékenynek és védtelennek érzem magam.
Sokkal könnyebb úgy józannak maradni, meg igazán megélni az életet, hogy az egyik kezed felől a tenger, a másik felől meg hegyek magasodnak. Igazad volt, itt minden probléma összetörpül. Ahogyan mi is a hegyek belsejében.
Hirtelen felindulásból veszünk egy ananászt.
