Most már tagadhatatlanul véget értek az ünnepek, és én még kicsit nem vagyok komfortos ebben az évkezdésben.
Már nem felkerülnek a fények az ablakokba reggelente, hanem lefele onnan, már nem várakozunk valamire, hanem visszatértünk a rég megszokott kerékvágásba. Kicsit kikopott a fény a hétköznapokból.
„Valaki jár a fák hegyén” – így is lehetne. Olyan, mintha valaki mindig lenne velünk a szobában, pedig csak peregnek le a fenyőfa tűlevelei, talán, mire lekerül tőlünk, már semmi sem marad belőle, csak a váza. (Időközben le is került, mert már nem bírta tovább, a lépcsőházban egy újabb fenyőt lehetett volna összeragasztani a lepergett tűlevelekből.)
Ágyban kellene még maradni, vagy vonatra szállni, és messzire menni, nem tudom, hogy miért mindig év elején jön rám ennyire a mehetnék.
De maradunk most, 2020-ban többet, mint előtte. „Pihenjünk többet!” – ez volt a kérés, és én próbálom magam tartani ehhez, vannak még szabad hétvégék januárban és februárban is, nem akarom magunkat a végsőkig kifacsarni, talán tudok én pihenni, két semmittevéssel töltött nap alatt egészen bele tudom magam élni ebbe a nagy pihenésbe.
Persze azért így is mosok három adagot, főzök, meg takarítok egy kicsit, futni is voltam, és nyújtottam, ahogyan azt fogadtam év elején (csak egyetlenegy nap maradt ki, talán rögtön a január 2. volt az, reggel még nem éreztem az új évet, este meg már túl hideg volt ahhoz, hogy bármit is csináljak).
De ez azért elég visszafogott mindahhoz, amit egy-egy hétvégébe bele szoktam zsúfolni.
És itthon voltunk, itthon ebben a lakásban, amit annyira nagyon szeretek, mégis 2019-ben alig tartózkodtunk benne huzamosabb ideig. (Közben lapozgatom a tavalyi naptárat, és az eleje akkor is éppen így indult, aztán valahogy „bekeményítettem”, belehúztam a tennivalókba, de most máshogy lesz, fogadom erős szóval.)
Olyan jó most így, tenni a semmit, mintha most pótolnánk mindazt, ami decemberben, az ünnepek előtt kimaradt.
A díszeink is fent vannak még, nem akarjuk elereszteni az év végét, utána egy ideig nem jön semmi, és én még nem érzem ezt a nagy „borítsuk fel az egész mindent” évkezdő lendületet.
Talán félek is egy kicsit a terveimtől, mintha néha kibúvót keresnék alóluk, pedig idén meg kell valósítanom, nem húzhatom tovább az időt. Közben fekszem a földön, tekergetem, csavargatom magam, de a csípőm, az csak nem nyílik jobban, pedig időközben megtaláltam már a nőiségemet, azt hiszem. (És amikor a jógatanár azt mondta, hogy próbáljuk meg ellazítani a csípőnket, hiszen minden stressz, minden idegesség itt telepszik meg, ha nem tudjuk megélni a nőiességünket, és én éreztem a görcsöt a csípőmben, ami sehogy sem akart lazulni, majdnem elsírtam magam.) Időnként még mindig nem értem a testemet, pedig azt hittem jól megtanultam már, de küld olyan jelzéseket, amiket egyszerűen nem tudok értelmezni.
Tudatosan próbálom magam távol tartani a „közügyektől”, nem akarok mindent a vállaimra venni, mert azok se bírják mindig el. Néha alig merem már „kinyitni” ezt az internetet. Reggel 7 órakor korán van ahhoz, hogy a világ, ami mostanában egyre inkább úgy tűnik, hogy nem annyira csodálatos hely és hogy egy őrült felgyújtotta, szó szerint és képletesen is, rám ömöljön.
Beszélgettünk egyszer, és valaki azt mondta, hogy olyan jó hazamenni, és bezárni annak a háznak az ajtaját, és kívül tartani mindent. Igen, most én is pontosan ezt érzem, itthon vagyok jól, és egy kicsit még nem akarok kimenni a kinti világba. Pörgetem vissza a karácsonyi „szünet” alatt készített képeket, egészen más energiák vettek akkor körül, ha lehet ezt így mondani, most meg csak fáradtak vagyunk, pedig még csak 4 munkanap telt el ebből az évből. Hol van még a vége.
Egy évvel, két évvel ezelőtt bejegyzéseket böngészek vissza, olyan messze vannak azok az írások már tőlem, azt mondtam, hogy soha nem fogok megbánni semmit, amit leírtam, ez valahogy így is van, de jelölni kellene, korai szakasz, érett munkásság, és lezárni őket, berakni egy dobozba, elkülöníteni a mosttól, mert most azért egészen más van.
„Megengedő szeretet” – ezzel a gondolattal ébredek szombat reggel az ágyban. Hogy úgy szeretsz valakit, hogy elnézed neki, hogy nem tökéletes. És hogy nem mindent úgy csinál, ahogyan Te azt jónak véled. Mert hát hogyan is dönthetnéd el te, hogy másnak mi a jó.
Sérülékenyek vagyunk, és múlandóak. „Azt kell csinálni, ami jól esik. Az nem árthat.”
Valahogy így. Mert egyre inkább nincsenek felesleges napok, amiket elvesztegethetnénk.
