Én vagyok a létra

Így változott meg az életem, amióta elköltöztem otthonról

Éppen egy éve.

Tudom, viszonylag későn. Aztán a fene se tudja. Úgy néz ki, mégiscsak éppen időben.

Éppen egy éve…

Éppen egy éve becsuktam anyámék mögött az ajtót, és ezzel végérvényesen elköltöztem otthonról. Éppen egy éve, még utánuk néztem az ablakból, abból az ablakból, amivel néhány órával később már megint álltam, whisky gyömbérrel a kezemben, és egy napraforgó társaságában gyönyörködtem a naplementében a zuglói házak felett, miközben az új szobám már kitakarítva és teljesen berendezve állt. (Azóta a napraforgó elpusztult, whisky gyömbért meg talán tavaly nyáron ittam utoljára.)

Éppen egy éve, én már harmadik napja csak két órát aludtam, mert éppen az igazi „fölnőttkor” küszöbén ácsorogtam, éppen azt sem tudtam, hogy hova is tartozom, mert otthon már nem, az albérletben pedig még nem voltam.

Éppen egy éve, életemben először aludtam egyedül egy üres lakásban. Helyesebben alig aludtam, mert furcsák voltak a lépcsőház zajai, furcsa volt, hogy senki sem alszik a másik szobában. ( A szobanövények nem túl megbízható társak ilyen „vészterhes” órákon, én meg még csak kolis sem voltam, és hirtelen furcsa volt kicsit ez rám szakadt, nagy szabadság.)

Éppen egy éve, én nagyon féltem, attól féltem, hogy majd kudarcot vallok, és nem fog nekem sikerülni, hogy haza kell költöznöm, és végleg vénlány maradok. Vagy valami olyasmi.

Aztán, erre csak nem került sor. Valahogy minden csodásan alakult, ahogyan én azt gondoltam. Helyesebben, ahogy még csak nem is gondoltam.

Nem is gondoltam én akkor semmi különöset, csak azt, hogy azt a költözést, azt azért mindenképpen meg kell tenni. Ezt jelezte elő az a rengeteg csetlés és botlás, az a rengeteg gödör, amivel találkoztam, és amiben üldögéltem, és ami között csak egy közös pontot véltem felfedezni: hogy még mindig otthon lakom. És így, van egy elakadt élethelyzet, amit nem tudok megoldani. Tudom, ez így eléggé spirituálisan hangzik, de én hiszem, hogy így történt. És egy kicsivel később minden engem igazolt.

Kicsit olyan voltam, mint Matthew McConaughey karaktere az Anyám nyakán-ban. Akit azért támadnak meg az egyébként békés állatok, mert még mindig a szüleivel él. (Mondjuk, engem pont azután támadt meg egy szarka, miután már egyedül éltem. De a szarkák szerintem egyébként sem olyan békés állatok.)

Szóval a költözés, az központi téma lett, minden másnál fontosabb, és egyszer csak jött a fehér elefánt. Tudjátok, akiről Szabó Magda mesél. „Egyszer azt mondtam neki, van az úgy, hogy az ember előtt letérdel a fehér elefánt, azaz eljön egy olyan pillanat, amikor valaminek az elvetése vagy elfogadása évtizedekre, esetleg örökre megszab az életünkben valamit, ritkán térdel le a fehér elefánt, de akkor helyesen kell dönteni, különben ég tudja, meddig kell várni, míg ismét arra jár, ahol mi vagyunk.”  És tudtam, felismertem, hogy nem szabad őt elengednem. Végül neki köszönhettem, hogy éppen egy éve bezártam este annak a zuglói lakásnak az ajtaját anyámék mögött.

Utána valahogy minden könnyen ment. Minden. Én azóta keveset bolyongok a múltban, és nem egyre csak azt várom, hogy jöjjön a jövő. Végre 100%-osan lefoglal a jelenem, amiben köszönöm szépen, de nagyon is jól érzem magam.

Most itt vagyok. Ülök a kanapén, és gépelem ezeket a sorokat. Eszembe jut, hogy éppen egy éve munka után, hogy rohantam haza, hogy még a konyhát is kitakarítsam, és bepakoljam az edényeimet, amiket mind-mind otthonról hoztam (még mindig megvan az a kicsi, amit a nagymamától örököltem, aminek hiányzik az egyik füle, és még mindig abban főzöm a rizst). Amikor ezeket a sorokat írom, a konyha tiszta, még a hűtőt is kisúroltam, és a frissen mosott ágynemű itt szárad mellettem.

Zuglót már rég magam mögött hagytam, még az ötödik hónapba se léptünk bele, és költözni kellett. Na de nem azért, mert nem sikerült volna az én nagy vállalkozásom.  Sikerült, talán sokkal jobban is mint gondoltam. (Másnak nem, másnak nem sikerült, és egy veszteséget el kellett könyvelni Zugló oldalán, a napraforgó mellett. Én meg lezártam aktákat, melyekhez többet nem nyúlunk, és amelyek így vannak a legjobban, lezárva, hét lakat alatt.)

Itt már a hetedik hónapot tapossuk, együtt, mert többen lettünk, és én még mindig minden este úgy alszom el, hogy rácsodálkozom az életemre, és nagyon-nagyon hálás vagyok érte. A lépcsőház zajai helyett csak a kapu csukódását hallom, a szarkák csörgése helyett a macska szuszog, és az üres lakás helyett itt van mellettem Ő, akinek a létezéséről éppen egy éve még csak nem is tudtam.

Aztán, a költözés után alig másfél hónappal, magam se hittem volna, de jött a második fehér elefánt.

Még szintén kedvelheted...