Bari, Puglia székhelye, Dél-Olaszország második legnagyobb városa Nápoly után.
Polignano a Mare, gyöngyszem az Adriai-tenger partján, Baritól nem messze, Lecce irányában.
Brindisi, jelentős kikötőváros, a Római Birodalom egyik legfontosabb útjának, a Via Appiának a vége.
—
Budapest- Bari távolság légvonalban 731 km. A WizzAir repülőgépe (ha időben elindul) majdhogynem gyorsabban odaér (1 óra 10 perc), mint amíg a Nyugatitól kijutsz Ferihegyre. Habár nagy az idegenforgalom a területen, az idelátogató turisták kb. 86 %-a olasz – olvasom egy cikkben. Az olasz mellett mégis feltűnően sok magyar szót hallasz. Oda tart az előttünk lévő család is, valószínűleg ez az első repülőútjuk, egy csomaggal utaznak öten, persze, hogy a súlyhatár felett, pólók, papucsok kerülnek át a kézipoggyászba.
Épp mire kimondjuk, hogy milyen szerencse, hogy nekünk már nagyobb a rutinunk, kiderül, hogy a powerbanket én is a feladós poggyászban hagytam, amit naná, hogy ki kell szedni onnan.
—
Valamikor februárban írok egy üzenetet: „figyu, nézd, mit találtam, milyen szép hely, egyszer majd menjünk már el ide”. Az egyszernek az a vége, hogy aznap este már szállást foglalunk, maximum lemondjuk felkiáltássál. Azon nyomban el is kezdjük tervezgetni a költségvetést. Amikor március elején megvesszük a repjegyeket, akkor már azért kezdem sejteni, hogy nem nagyon lesz itt lemondás. Aztán minden hónapban kerülnek az összegek abba a bizonyos befőttesüvegbe, július 7-én pedig felszállunk a repülőre.
—
Benvenuto, szívélyes üdvözlés, olaszul, az sem lehet akadály, ha a másik csak “piccolo”-t ért belőle. Pont annyit, amennyit a helybeliek angolul beszélnek. A mosoly azonban még mindig, minden nyelven ugyanazt jelenti.
Mediterrán éghajlat, pálmafákkal , sziesztával, és rengeteg galambbal. Szikrázó napsütés, élénk színek.
Óvárosi szűk utcák, a macskaköveken száguldozó vespák , kiáltozó gyerekek, az ablakok előtt száradó fehérnemű.
Ajtók, fehér függönnyel, mögöttük az olasz család vacsorájának hangjai , előttük élénk társasági élet, ahogy megy lefele a nap, egész Bari megmozdul.
Pizza, pasta, pesto, frizzante helyett prosecco , gelato , ami olvad is, ahogy megkapod, orecchiette, azaz “fülecske”, a tészta, amit az asszonyok együtt készítenek a fehér függönyök mögött, és taralli, a helyi olíva olajos, szezámos, fokhagymás (vagy bármilyen más ízesítésű) ropogtatnivaló.
A nők leginkább ruhában járnak, a férfiak még mindig ingben, a buszok meg akkor, amikor éppen kedvük tartja.
A “mare”-t pedig egész egyszerűen nem lehet megunni. Aztán csak azon kapod magad, hogy már tizedjére mondod ugyanabban a két órában, hogy gyönyörű.
—
Suhan a vonat, figyelem az olasz tájat, ami most nem olyan zöld, mint tavaly északon. Szalmabálák, olajfák, mögöttük pedig a tenger. Úgy érzem, hogy ezt mindenkinek látnia kell, és mindenkinek kötelezővé is tenném az utazást, persze, biztosítanám hozzá valahogyan az anyagi feltételeket, mert ez itt, annyira más, mint a magyar valóságunk, amit otthon ismerünk.
Egy pohár sör, és egy limonádé mellett Polignano a Mare közepén azért egészen szép az élet, és hangosan elmélkedek. Hogy az egy hét, az semmire sem elég. Különösen akkor, ha egész évben, csak erre az egy hétre készülsz, akkor az éppen annyi, hogy belekóstolj valamibe, ami más, mint a mókuskerék, és megzavarodj teljes mértékben, hogy lehet ezt így is. De egy hét alatt, nem lehet kikapcsolni, sem feltöltődni, pláne nem kipihenni magad. És nagyon- nagyon hálás vagyok, hogy olyan életünk van, amiben nem egyetlen hetet kell várni egész évben.
Ami feltűnik, az a kedvesség. Még akkor is, ha nincs meg a közös nyelv (ugyanis odalent, a tapasztalat alapján elvétve beszélnek angolul, mi pedig elvétve beszélünk olaszul), mégis, ha kérdezel, válaszolnak, segítenek, és ha mást nem, elmutogatják, hogy figyelj a csomagjaidra, mert Bariban azért sok a tolvaj. (Éppen másnap reggel „olvasom” a kávézóban az olasz újságban, hogy elkaptak egy bandát Bariban, akik autókat törtek fel, legalábbis a pár olasz szó alapján, ami ismerősen cseng, ez állhat benne.) És ugyanilyen kedvesen invitálnak az étterembe is, ha még csak gondolkozol egyáltalán, hogy ott eszel, máris asztallal kínálnak, és nincs más választásod. Mondjuk, milyen jó, hogy nincs. Az utolsó este merészkedtünk be az óváros éttermei közé, és joggal merült fel a kérdés, hogy ezt miért nem tettük meg már hamarabb. Vagy ugyanilyen kedvesen hárman próbálják elmagyarázni, hogy mi a különbség a L’entrecote és a steak között, amit igazából máig nem sikerült kideríteni. De azon az estén, összességében, ez teljesen elhanyagolható kérdés volt.
—
Az olaszoknál hihetetlenül erős a szociális háló– fogalmazom meg némi aperol spritz után, kézzel-lábbal integetve, amúgy csak olaszosan. Nem véletlenül van tele este 6 után a Corso Vittorio Emanuele, kettesével- hármasával ücsörögnek a pálmafák alatt a nők, a férfiak, a gyerekek és az idősek. Vagy kiülnek az ajtó mellé arra a szűk macskaköves utcára (amire a szárítót is kiteszik, amin melltartók és bugyik lógnak, és mindenki látja őket) és ott beszélgetnek. Az olaszok egészsége biztosan ebből is származik, folytatom tovább, és kiegészítem azzal, hogy Péterfyék Pandájában (A panda ölelése) Péterfy Gergely is pontosan ugyanezt írja, hogy a kínai társadalomban is annyira erős a szociális háló, senkit nem hagynak magára, az idősek együtt járnak reggelente a parkokba tajcsizni, stb. és hogy például ez is hiányzik nálunk. Meg a pihenésnek a kultúrája, az evés kultúrája, hol a szieszta, a dolce vita, a dolce far niente, habár nem ismerem az olasz egészségügyi állapotokat, de valahogy egészen biztos vagyok benne, hogy nincs olyan sok stresszes, pajzsmirigy és cukorbeteg ember. Mint ahogy az elhízás sem népszerű (na jó, egy-két kivételtől eltekintve), de én se tavaly, se idén nem láttam olyan sok, és olyan kórosan túlsúlyos embert, mint ahányat pl. a budapesti utcákon. És ha már itt tartunk, leginkább csak jól öltözött embereket látok, akiknek van stílusuk, és a repülőtéren kicsit szomorúan érint, hogy már messziről ki lehet szúrni, hogy ki a magyar, az pedig még inkább elszomorít, hogy én csendben azt szeretném, hogy rólam ne lehessen elmondani ugyanezt. Bár abban is biztos vagyok, hogy a kalapok és pláne a tetoválások mögött mindenki biztos benne, hogy nem helybeliek vagyunk, az olaszoknál ugyanis, ahogy én látom, nem annyira divat a tetoválás. (Ha meg igen, akkor tuti, hogy külföldi a pár, vagy biztos vagyok abban is, hogy valamilyen kreatív foglalkozással van megáldva, mint pl. az a fiú, akinek egy varrógép van a nyakára tetoválva.)
Mint ahogy, nem divat náluk a műanyagmentes július sem, sőt szerintem a dolce vitába nem fér bele, hogy amiatt aggódjanak, hogy mi lesz majd 50, de még amiatt sem, hogy mi lesz tíz év múlva. A tölcséres fagyihoz műanyagkanalat adnak, ami egyenként van becsomagolva a fagyizó pultján, az utcán mindenki fémdobozos üdítőkből issza szívószállal az üdítőt, a boltban pedig a péksütit és a zöldséget műanyag zacskókba teszed, egyszerhasználatos műanyag kesztyűvel. Rendesen lelkiismeretfurdalásom van egy-egy vásárlás után.
—
Orecchiette (a fülecske tészta), Paccheri (tölteni való tészta), taralli (rágcsálnivaló), sör, limoncello, pesto, fügelekvár kerül a bőröndbe, el akarom csomagolni Olaszországot, és hazavinni az otthoniaknak. Akik, amikor megkérdezik, hogy milyen volt, csak annyit lehet rá felelni, hogy jó. Mert ezt az egészet, nehéz elmesélni. Amikor „megtérünk a tengertől”, ahogy Márai is mondja, és hadarva mesélünk élményeket, és mutatunk képeket, akkor rájövök, hogy ez nagyon, nagyon-nagyon jó volt. Még akkor is, ha akadtak nehézségek ha néha meglepődtünk, még akkor is, ha nem ment minden tökéletesen, még akkor is. Nézem a képeket, rájövök, hogy ismét csodahelyen jártunk, odalent, az olasz csizma végénél.
—
És amit biztosan megtanultunk az első nyaralásunk alatt:
1. Ha szállást foglalunk, azt legközelebb csak kisvárosba tesszük
Ugyanis minden kedvessége és szépsége ellenére Barinál jobban elvarázsolt a szomszédos Polignano, amibe már az első pillantásra beleszerettünk (nem véletlenül van ott a lakatunk is).
2.Bárhova megyünk, fürdőruha legyen nálunk, de a legjobb, ha rajtunk van.
A Polignanoban tett látogatás alatt ugyanis csak a lábamat tudtam beletenni a vízbe, és a 30 fokban ültünk a sziklafalon, miközben néztük, ahogy mindenki más a hűs habokat szeli. Másnap, Brindisiben már igaz volt rajtunk fürdőruha, de akkor meg az idő nem igazán volt fürdésre alkalmas.
3.Legközelebb két hétre megyünk, és abból egy hét a tengerparton fetrengéssel fog eltelni.
Az utazás elején ugyanis kijelentettük, hogy mi aztán nem vagyunk az a tengerparton fetrengős pár. Másfél nap parton fetrengés után rájöttünk, hogy háááát nem is olyan rossz ez, és több kellene belőle.
4.Bárhova is megyünk, mindig legyen nálunk néhány falat ennivaló, és víz.
Megfogadtuk már jó párszor, aztán mindig elfelejtjük. És ha Olaszországban, a kánikulában, a szieszta idején, amikor minden zárva van, ennivalót és/vagy vizet próbálsz szerezni sikertelenül, az bizony könnyen családi összetűzéshez vezet.
5.És mire legközelebb Olaszországba megyünk, különösen, ha Dél-Olaszországba, már minimum az egyikőnknek beszélnie kell olaszul.
Szóval, én már tanfolyamokat nézegetek, appokat töltöttem le, és felkerült a megvalósítandó listára is az „olasztanulás”.
U.i.: Majdnem lejáró személyivel minden további nélkül lehet utazni, csak figyelmeztetni fognak, hogy hamarosan lejár. De miniatűrnyit megrepedttel ne kezdj neki, mert nagy valószínűséggel nem engednek át az ellenőrzésen, hacsak nincs útleveled.
U.i.i.: Ha férfiként a barátnőd cipőjét pakolod a kézipoggyászodba, készülj fel rá, hogy kipakolják azt a táskát, mert roppant mód gyanúsnak ítélik.
U.i.i.i.: Egy nyaralás nem az igazi leégés nélkül. Ha van két centi a bőrödön, ahova nem jutott naptej, akkor nyugodj meg, hogy az a két centi fog úgy leégni, hogy három napig nem alszol majd nyugodtan miatta.
