Nézem a tükör másik oldalán ácsorgó lányt, és azon gondolkozom, mi olyan roppant mód ellenszenves benne, hogy sokszor képtelen vagyok szeretni. Hirtelen, mintha megvilágosodnék, rájövök. Egyetlenegy hibája van, amit sokszor nem vagyok képes neki megbocsátani: hogy nem tökéletes. Hogy néha ő is hibázik. Hogy este hat óra után csokit eszik, hogy egyáltalán csokit eszik, hogy lusta, és előfordul, hogy kihagyja az edzést, hogy néha türelmetlen, hogy néha rosszkedvű, hogy néha elbizonytalanodik, és rossz döntéseket hoz, hogy nem lapos a hasa, hogy van egy kis lyuk a fogai között, hogy nem elég formás a lába, hogy türelmetlen, hogy… egyszóval, hogy tökéletlen. Hogy ő is ember, és az emberek pedig hibáznak. Benne van a pakliban. Én mégsem tudom neki elnézni.
Nem tudom, miért várok tőle ilyen sokat. Pont én. Hiszen én vagyok a,z akinek szeretnem kellene, feltétel nélkül. Mástól nem várhatom el ezt a szeretetet, ezt az elfogadást, ha én magam nem tudom megtenni. Nem a magam felé támasztott elvárásokkal van problémám, hiszen persze, magasra kell tennem a lécet, de mi van olyankor, ha túl magasra tettem, pedig senki nem kényszerített rá, és ezért a megalapozatlanul magas elvárásokért a boldogságommal fizetek nap, mint nap. Hiszen képtelen vagyok rá, hogy átugorjam, valljuk be, őrültség is lenne, mégis a próbálkozásaim azzal fenyegetnek, hogy egy nap a nyakamat töröm.
Miért csinálom ezt magammal? Néha olyannak látom, mintha más valaki állna a tükör másik oldalán, nézem a barna szemeit, a kócos haját, a szeme alatt a karikákat, és mintha nem is én lennék. Ismerős valahonnan, de ez nem lehetek én. Én olyan másmilyen vagyok. Olyan mosolygós, akinek még a szeme is ragyog, tele van élettel, fényes a bőre, szép a haja, sugárzik róla, hogy szeret élni.
Azt a másikat, azt a szürkét, a karikás szeműt, sajnálom. Megölelném, hagynám, hogy az ölembe kucorodjon, várnám, hogy elmúljon a félelem a szeméből, és elmondanám neki, hogy mennyire nagyon szeretem. Igen, szeretem akkor is ha nem tökéletes. Meg kellene tudnia végre, hogy habár vannak hibái, de ő így ilyen, amilyen, egyedülálló és különleges, és hogy soha nem kell ahhoz másmilyennek lennie, hogy én szeressem. Kaptam, kaptuk egymást, meg kell tanulnunk együtt élni, szeretni és tisztelni egymást, csak így lehet.
Csak egy dologra szeretném megkérni, hogy ne legyen gyenge. Vagyis, hogy a gyenge pillanataiban se adja fel. Elbizonytalanodni lehet, de feladni, az már égbekiáltó bűn. Akkor valahogy mégis megszűnne az én nagy szeretetem. Szeretném megkérni, hogy ne gyilkolja az álmait. Egyet-kettőt már kivégzett közülük, láttam a saját szememmel a pusztítást, ott álltam a romok felett, és tudom, hogy akik hátra maradtak a mai napig rettegnek, hogy vajon ki lesz a következő. Megkérném, hogy ne tegye. Hogy ne mondjon le semmiről, hogy ami egyszer talajt fogott, gyökeret eresztett és hajtásnak indult, azt tartsa meg, gondozza, nevelje, és egyszer el fog jönni a virágzás ideje. És akkor, biztos vagyok benne, hogy a karikák is el fognak múlni a szeme alól. Addig pedig megígérem, hogy segítem őt, mindenhol ahol tudom, ott állok majd mögötte, amikor a kimerültségtől összecsuklani szeretne, akkor gyengéden a karja alá nyúlok, és addig ballagok vele, míg újra erőre nem kap. Ha elesik, segítek majd leporolni a ruháját, és újra elindítom az úton.
És amikor végre megérkezik, akkor ő is látni fogja azt, amit én. Azt a szeretnivaló lányt a hibáival együtt, aki a kis tökéletlenségei nélkül nem is lenne igazi. Remélem, hogy igazat ad majd nekem, és végre felragyog az arcán az a mosoly, amit annyira nagyon szeretek.
fotó: Brad Lloyd on Unsplash
