„Két hét múlva találkozunk.”
Azóta már éppen a harmadikat tapossuk
***
Eltelt egy év, és ugyanott vagyunk, ahol voltunk. Ugyanott, ahol a part szakad. Csak éppen rosszabb minden. Regisztrálok tesztre, regisztrálok oltásra. Így telnek most a napok.
Közben várunk.
Maradt a heti 1 vásárlás, a sok kézfertőtlenítés, megint lemondok időpontokat, nem megyek oda, ahova nem muszáj. Újabb lapokat nyitok a naplómban, és tervezek szüntelen. Hátha lesz már egy végre egy olyan időpont, amikor minden rendben lesz.
***
„Itt a jó idő, és az emberek elfelejtik, hogy miben vagyunk.”
Olyan jó lenne időnként tényleg elfelejteni. Olyan nagy a kísértés, de még, ha nagyon igyekszünk, akkor sem tudunk elfelejtkezni róla, akkor sem tudunk úgy tenni, mintha semmi sem történne.
***
Nem jönnek most úgy a szavak. Nem jelentenek megnyugvást, nem adnak biztatást, sem magamnak, sem másoknak. Most nem tudom olyan távol vinni a történeteket, hogy a mi életünk ne vonódjon be teljesen. Nem tudom még csak megadni sem az illúziót, hogy azt higgyem, ez most nem rólunk szól. Szavak helyett most a képekben bízom, elmondják azt is, amit szavakkal nem lehet vagy nincs értelme.
Közben csak egy dolog jár egyre a fejemben: mikor leszünk már túl rajta. És főleg, hogyan.
***
Felnőttek lettünk. A szombat reggel piacozással telik, – zöldségeket, kovászos kiflit és virágokat veszek- , és száraz borral zárul. A kettő között megpucoljuk az összes ablakot, és még a redőnyt is letakarítjuk.
Tavaszi takarítás. Megújulás. Kiseperni a repedésekből a fenyőtüskéket, a száraz levél töredékeket, a cigicsikkeket. Kiszellőztetni a lakásból az elhasznált levegőt és új, tiszta ágyneműt húzni.
Idén mindez, különös jelentőséggel bír.
***
Pucolom a krumplit, csend van a lakásban, a két flamingó kattog ütemesen, tudod, az a napelemes az ablakban az orchideák között, pedig nem is süt odakint a nap. Nekik ez a kicsi is elég.
Nem süt a nap, rossz kedvem van, mostanában ezeket a fénytelen napokon nagyon, ilyenkor még hosszabbnak tűnik a … várakozás.
Csend van az egész házban, pedig sokan vannak itthon, láttam.
A mellettünk lakó fiú naponta 2-szer rendel, a felettünk lakók sem főznek, nekem selyemvirágokat hozott a futár csempés dobozban, a szarokba új TV került, a 3. emeleten felújítanak.
Élünk, ahogy tudunk.
***
Ezt valahol nagyon elrontottuk.
Csak nem értem, hogy hol. Mi az ok. Ennyire rossz állapotban vagyunk, vagy az egészségügy van ennyire rossz állapotban. Vagy minden együtt.
Sétálok haza az esti futásomból, legjobb 10 km „evör”, 5.30-as km (decemberben, ha 7 perc alá kerültem már örültem neki), kedd esti szimpla örömök a berobbanó tavaszban.
7 óra előtt nem sokkal sokan vannak az utcán, mindenki siet még beszerezni a hamarosan záró boltokból, azt, ami feltétlenül fontos az estéhez: cigit, cukros üdítőt, chipset.
Hát tényleg, tényleg semmit nem tanultunk az elmúlt egy évben?
***
Gyászolunk. Tudod, erre jöttem rá.
Hogy egy éve gyászolunk folyamatosan.
Nincs olyan, akit nem ért veszteség.
Öt fázis. Tagadás- harag-alkudozás-depresszió-elfogadás.
Mi marad utána? Hogy dolgozzuk fel a traumát?
***
Magyarázatokat keresünk. Ha észérveket sorakoztatunk fel, ha logikus lépéseket tudunk felsorolni, ha megmagyarázzuk a megmagyarázhatatlant, akkor…továbbra is a kezünkben van az irányítás. Akkor urai vagyunk a saját sorsunknak, aminek már egy éve nem.
Pont ezért futok. Mert jelenleg azon kevés dolgok közé tartozik, amit tudok kontrollálni. Ahol én irányítok. Ahol az én akaratomon múlik minden.
***
Nem lehet más tenni. Ki kell menni elég messzire, aztán meddig addig, amíg el nem fáradsz, hogy azon az 5-10-15 km-en , 3-4-5 óra alatt meglegyen az illúzió, hogy minden rendben van. Mert nincsen. Nem is emlékszem már rá, hogy mikor volt minden rendben utoljára, és fogalmam sincs, hogy mikor lesz megint. Hogy lesz-e vajon olyan az életünk, amit ismertünk. Vagy legalábbis valami hasonló.
Utazunk-e megint messzi tengerekhez, bolyongunk-e ismeretlen városok utcáin, ülünk-e megint a csillagok alatt egy olasz sikátorban. Nevetünk-e megint önfeledten, mert a nevetés az lassan-lassan kikopik belőlünk. Helyén csak egy furcsa, el-elmúló, de minden alkalommal ismerősként visszatérő szorongás marad.
***
Egyszer letépjük azt a maszkot,
és idegenekre mosolygunk az utcán. Ülünk megint kávézók teraszán, és kérünk még egy italt a pincértől, és újra benézünk a kedvenc turkálónkba, összekapaszkodunk félelem nélkül éneklés közben, vagy csak lődőrgünk az utcán, és nem kerüljük jobban az embereket, mint egyébként szoktuk. Majd újra részt veszünk színházi előadáson, megint több ezer emberrel futunk együtt versenyen. A személyes beszélgetés lesz az első, és nem a telefon, a chat, vagy a videó. Megöleljük azt is, akit egyébként nem szoktunk, de most valahogy olyan jól esik. Majd merünk tervezni újra egy hétnél tovább is, és bizakodva tekintünk mindig a holnapba.
