Irodalom Kultpillanatok

Máglya: a regény, amire még nem értem meg

Ezzel már nagyon régóta lógtam. Körülbelül egy hónapja. Akkor fejeztem be Dragomán Györgytől a Máglyát.

Szégyenszemre nem olvastam még korábban regényt Dragomántól, részleteket ismertem, novellákat, és persze a Facebook oldalát is lelkesen követem.

Úgy gondoltam hát a könnyed kis kora nyári olvasmányok után, jöhet egy fajsúlyos, ami majd a végletekig össze fog facsarni. Ez lett a Máglya.

A fülszöveg után különösen erre számítottam:

„Ő személy szerint azért kockáztatta az életét, hogy ne hülyék parancsoljanak mindenkinek hülyeségeket, de ha mi magunktól akarunk hülyénk lenni, akkor úgy kell nekünk. Akkor megérdemeljük majd, hogy megint a nyakunkra üljenek, és ha megint azt lesz, ami régen volt, azt magunknak köszönhetjük. A mi hibánk lesz.”

Ami így képes belemondani az ember szemébe az igazságot, ami annyira nagyon emlékezteti az embert arra, amiben él, az azért csak felkavaró lehet, nem?

Aztán végigolvastam a könyvet, és nem fojtogatott annyira, amennyire én gondoltam.

A végére érve, csak annyit mondtam, hogy jó volt, és ezt szeretem a legkevésbé mondani egy könyvvel kapcsolatban. Mert a jó, az éppen csak annyi, hogy nem rossz. Az meg kevés, annál több kell.

„Családtörténet és történelmi tabló” – ezt írják róla.

A Máglya főszereplője Emma, aki az árvaházból korábban nem ismert nagymamájához kerül, a diktátor bukása után. Épül a diktatúra helyén a demokrácia, de túl sok szállal kötődnek még a szereplők a múlthoz, épül a nagymamával való kapcsolat, de túl sok szál visz még vissza az árvaházhoz és kiváltképp abba az időszakba, amikor anya és apa élt, és épülne a felnőtt is, de még sok mindent kell megtanulnia ahhoz a gyereknek.

Az egész könyv egy hatalmas nagy monológ. A párbeszédek hiánya már az első pár oldalon ledöbbentett, nem sok ilyen könyvet olvastam, a Sorstalanságnál pedig hasonlóképpen meglepődtem. Először félre is tettem, majd végül egy hosszú hétvége alatt ledaráltam, ami még maradt belőle.

Utólag belegondolva, nem is íródhatott volna máshogy a könyv, hiszen egy kamaszról van szó, aki a saját nyelvére lefordítva értelmezi a világot. És az sem meglepő már, hogy egy felnőtt férfi gondolkozik egy kamaszlány fejével, akár a saját testéről, akár a szerelemről, akár politikáról legyen szó.  Én elhittem Dragománnak, hogy ő valóban Emma.

A máglya pedig létezik, többször is megjelenik a könyvben. Azonban nemcsak az a valódi máglya, amelyen a diktatúra rituális kellékeit elégetik, vagy amit a nagymama gyújt az újabb varázslathoz, hanem egyfajta szimbóluma is lehet mindannak, ami a régi élethez köt, és amitől meg kell szabadulni ahhoz, hogy helyette új épülhessen.

Dragomán vasárnaponként részleteket oszt meg a Máglyából Facebook oldalán. Érdekes, hogy ezek a részletek külön novellaként is megállják a helyüket, és engem sokkal jobban magukkal ragadtak, mint az egész regény.

Amikor így fejezek be egy könyvet, akkor mindig bűntudatom marad, hogy talán én tehetek róla, én nem értettem meg valamit, talán én siklottam el részletek felett, amik fontosak lettek volna, talán én nem voltam elég alapos.

Vagy éppen még nem értem meg a regényre.

A Máglya most engem nem facsart össze eléggé.

„Nagymama azt mondja, hallgassak csak, az néha könnyebb. De tudjam meg, hogy minél tovább hallgatok, annál nehezebb lesz a hallgatás és a beszéd is.”

Még szintén kedvelheted...