Emlékeztek az októberi nagy bukásra? Nos, most jött el a jóvátétel ideje.
Az a bizonyos októberi nap annyira elkeserített és visszavette a magamba vetett hitet, hogy még azon is elgondolkoztam, hogy vajon akarom-e én egyáltalán a közel – vagy a távoli jövőben még egyszer edzőterembe betenni a lábam. Tudom, tudom, most többen a szívükhöz kaptak, de higgyétek el nekem, nagyon el voltam szontyolódva. De ugye, kutyaharapást szőrivel, meg egyébként se volt jobb ötletem, és különben is, ha már volt a kezedben több mint 100 kiló súly, akkor milyen hasonló kihívást tudnál keresni magadnak, továbbá pedig a cross fit szép, a cross fit jó, de a cross fit bérlet ára eléggé borsos. Ezen okokból felindulva maradtam a jól bevált kis edzőtermemnél, és ha nem is újult erővel, mint egy miniatürizált kis Terminátor, de visszatértem.
A versenyszellem pedig tombol, így a következő időpont is belőve, május 1, a munka ünnepe, Fitbalance Aréna- Scitec Raw felhúzókupa. Amíg mások majálisoznak, mi mókázunk egy kicsit. Kinek mi.
A felkészülés
Szombatonkénti edzés, míg mások pihennek, én a teremben nyúzom a súlyokat. Fáradtan, nyűgösen minden héten ugyanúgy. Van aki segít, vannak ketten, akik minden héten ott vannak velem. Néha ők is fáradtak és nyűgösek, mert szintén egy hosszú héten vannak túl, de ha én normális vagyok és teszem amit kell, akkor teljes mellszélességgel mellettem állnak. Az pedig nem kevés, láttátok már édesapámat és a “kis” öcsémet mostanában? Szép nagy emberek mindketten, mellszélességük is van bőven. És van még valaki, aki otthon izgul minden alkalommal, hogy milyen eredménnyel megyünk haza, és vajon lehet-e majd hozzánk szólni, vagy sikeresen összevesztünk valami semmiségen edzés közben. A családi élet úgy szép, ha zajlik. Köszönöm Nektek, hogy segítettetek. <3
Tehát felhúzóedzés minden héten, rendes kis edzésem hétközben, hogy lehetőleg a többi izmom se sorvadjon el teljesen. Nincs alkohol, nincs buli, lassan semmi sincs, mert bele kell férni a súlykategóriába, és még a levegő is hízlal.
Egyik héten menny, másik héten pokol.
A cél : 130 kg.
Hetekkel a verseny előtt 120 kiló könnyedén. “Nem hogy 130, hanem a 140 is meglesz, figyeld csak ki.” Figyelem én. Madarat lehetne fogatni velem, erős csaj vagyok, velem aztán senki nem babrál ki, és hogy egyedül vagyok, ki nem tojja le, mutassatok nekem valahol egy olyan srácot, aki többet húz fel, mert csak olyannak állok szóba. Menny.
Majd fáradok. Pont mikorra kellene, addigra hagy el minden erőm. Két héttel a verseny előtt az utolsó edzésen 110 a max. Se több, se kevesebb. A 115-öt mintha leragasztották volna. Ki szórakozik velem? Senki. Ennyi van bennem. Pokol.
Súlyt se mérek, igyekszem magam távol tartani még a verseny gondolatától is, nem is kell ez nekem, nem is akarom.
“- Nah mi van jössz versenyre?
– Ne idegesíts már,hogyne mennék.”
Megtöröm a rutint. Kell valami, ami kimozdít a fásultságból. Már csak a futás és teljes testes edzés. Közeledik a nap. Letelt az utolsó hét is. Félek.
Egy nappal előtte
Dolgozik az adrenalin. Amit távol akartam tartani magamtól, most már nem lehet. Érzem, hogy mégiscsak verseny lesz holnap. Utolsó mérlegelés. Három kilóval könnyebben. Kinevetem a súlykategóriát.
Este 7kor: Nem mostam hajat. Nah mindegy, majd holnap reggel. A súlyt mégiscsak meg kell tisztelni.
A verseny napja
Reggel ötkor kelés, hajmosás, fél hatkor már tojásrántottát eszem. Keménynek kell lenni. Mások ilyenkor fordulnak az oldalukra, nekem kávé sem kell, kerekre van nyílva az összes szemem. Csak háromszor ellenőrzöm, hogy minden megvan-e, gyerünk, gyerünk, induljunk már, még a végén lekéssük a mérlegelést. 7.00 perckor pontosan megérkezünk a stadionhoz.
“Van még hölgy?” – hangzik a jól ismert üvöltés. Hogyne lenne, én is itt vagyok, jó reggelt. “Jajj drágám, de jó hogy megjöttél.” Engem mindig így fogadnak. Szerintem az ijedt manó fejem tehet róla. 2500 leszurkol, póló megkap, szép kék színe van, aztán már csak a várakozás, mert 10-kor kezdünk.
Ahham, hát tutira hogy nem. Női verseny 9-től, és most 8.30 van. A családom férfitagjai még elszántan állják a sort, én meg kétségbe vagyok esve. De úgy istenesen. Akár fel is adhatom. Egyedül nem tudom végigcsinálni, ebben biztos vagyok. Jövök-megyek, átöltözök, keresem a kiskaput, talán talán nekem is van tündérkeresztanyám, aki majd elintézi. Ismerős arcok a versenyzők között is , a nézőtéren is.
” -Én itt vagyok és szurkolok.
– Köszi, de nem tudsz tarkón csapni” – (az erősebb, valóban használt kifejezést most inkább mellőzném), mert az kell, anélkül nem tudom végigcsinálni.
És tündérkeresztanya működésbe lép. Második csoport 9.40-kor kezd. Maradt még 40 percem. Annyira izgulok, hogy a bemelegítést röpke 20 perccel előbbre hozom. Sebaj. Majd csak lesz valami. Csekkolom az ellenfeleket. Csak hárman vagyunk. Vagyis ha van egy érvényes fogásom, már bronzérmes vagyok. Tündérkeresztanya-verseny 2-0.
Melegítő kenőcs, pörgető, még egy melegítés, megérkezik a motiváló erő is, nem lehet gond. Lassan kezdünk, a 95 kiló nem is olyan rossz, a gyakorlat nem tökéletes , de megvan.
110 a következő. És akkor toppan be a másik motiváló erőm is, aki nagyobbat tud a tarkómra csapni. Úgy meglódulok, hogy majdnem a színpad másik részén esem le.
Nagy levegő, koncentrálás, semmi ez, menni kell. Nem könnyű. Már a térdemnél jár a súly, amikor hallom:
“Húzzad, húzzaaaad!”
A legjobbkor. Én meg húzom. 110 is megvan, nem adtam fel.
A gyakorlat még szebb volt mint az előző, nem is olyan nagyon nehéz, a 120-at meg tudod csinálni, megcsináltad már, ez semmi, mennie kell, felhúzod.
Hááát igeeen..aztán nem. A 120 nehéz, mintha leragasztották volna. Ki szórakozik velem? Senki. Ennyi van bennem jelenleg.
Pokol? Csak félig.
Októberben elsírtam magam, most felemelt fejjel viselem a kudarcot. Kudarc ez? Nem is tudom. Ott voltam, teljesítettem, kiálltam, igaz, amit akartam nem ment. A nagylányokhoz képest esélyem sincs. Aki 130-al kezd, ott én meg sem nyikkanhatok.
Persze sokat dob a kedvemen, hogy így is harmadik vagyok. Háromból, na és? Miért nem jöttek többen, nem igaz? Mindenkinek van lehetősége. Az érem, az akkor is érem. És azért végig kellett csinálnom az elmúlt hónapokat, és a mai napot is.
Hogyne szeretnék erősebb lenni. És tudjátok mit mondok? Hogy az még mindig ott van bennem. Ami egyszer már ment, annak sikerülnie kell. Lelkileg, pszichésen nem vagyok a topon? Lehetséges. Mint az októberire, a végén már erre is túlságosan rástresszeltem. Nem mentegetőzés, nem magyarázom a bizonyítványom. Felemás érzések vannak bennem. Az érem itt lóg a szemem előtt, azért mégiscsak elég menő, hogy van nekem egy ilyenem.
És tudjátok mire jöttem rá? Hogy mennyire szeretem én ezt az egészet. Hogy olyan nagyon jó érzés, részt venni egy nagy sportrendezvényen, sportolónak lenni, még ha csak egy fél napra is, ott állni a színpadon, olyannak lenni, akit mások néznek. Jó edzőcipőben és cicanadrágban és trikóban lenni egész nap, és táskából élni, és jó érzés, amikor felveszem a versenypólót, és szeretem az övemet is cipelni.
És szeretem nézni a nagyfiúkat, és követni az ő küzdelmüket. Benne lenni valamiben, igen, egy közösségben,mégha nem is leszünk hatalmas nagy spanságban senkivel sem. És tudni valami titkot, amit mások nem. Tudni, hogy milyen nagyon jó sportolni, és milyen nagyon jó, ha egy érmet akasztanak a nyakadba.
Bár a kitűzött cél megint nem sikerült, lassú, de folyamatos fejlődést mutatok.
Augusztusban 100, októberben 105, májusban 110. 80 éves koromra elérem én azt a 130-at, ha ott nyúlok ki felhúzás közben akkor is.
De hogy én még egyszer versenyen nem próbálok rá a 120-ra, az teljesen biztos. Akkor már legyen 122,5.
A hétvége mérlege: Fitbalance Aréna, SCITEC RAW Felhúzó Gála
Női Open -70 kg súlycsoport: III. helyezés 110 kg
Férfi Open -110 kg súlycsoport: II. helyezés 300 kg
Férfi Masters II. +110 kg súlycsoport: III.helyezés 200 kg
