Festészet Kultpillanatok

“Mert csak az egyik szemeddel nézed a világot” – Modigliani és Picasso

Milyen jó, ha az ember lánya nem dolgozik pénteken, mert akkor a nap kellős közepén sétálhat be a Nemzeti Galériába, egyedül, csöndesen, megtekinteni a Modigliani kiállítást. Nope. Téves. Nemzeti Galériában nincs péntek, meg nap közepe, pláne nem csendesség. Az, hogy sorban kell állni ,hogy megvehessem a jegyet, nem mondom, nem kicsit meglepett. Akárcsak az, amikor a Deákról a 16-os nagy kört megtéve elindult az Astoria felé. Oké, hogy régen voltam fent a Várban, na de ennyire? Aztán kiderült, hogy az Air Race miatt, amit utána szépen el is mosott a hétvégi felhőszakadás, egy perces néma csend, minden híd lezárva. “Én meg öregem körbeutazom fél Budapestet”-mondja a mellettem ülő hölgy, nagyjából 70 körülre saccoltam. Az “öregem”  a  hasonló korú barátnője, aki fent várja a Várban. Hát várja még egy ideig. Elkezdünk beszélgetni, csak úgy spontán, ha egyedül megyek valahova mindig haverkodósabb vagyok, és persze a hozzám korban leginkább illő csoportokat találom meg. Hatalmas vigyorral az arcomon szállok le, mire végre fél órás városnézés után felérünk. Na de sebaj. Mosolygok a turistákra, készítek pár képet a galériáról, bent már úgysem lehet fényképezni, hol a művészi szabadság, instagramm, face check done, indulhatunk.

A második meglepés ugye akkor ért, amikor vártam a jegyemet, a harmadik mondanám, hogy akkor, amikor fizetnem kellett, de teljes mértékben fel voltam készülve, különben is, az élmény többet ér. Így a kimaradt harmadikat akkor pótlom, mikor teljes elmélyülés helyett, valaki folyton szuszog a nyakamba. Így a csendes péntek délelőtt egy galériában csak álom marad.

Modigliani és én
Modiglianival szemben elfogult vagyok. Ez olyan eldöntöttem, hogy szeretem és kész. Évekkel ezelőtt a fősulin rendezvényszervezés óra keretén belül, ne kérdezd hogyan, de Modiglianiról néztünk filmet. Nem sikerült az egészet megnézni, rövidebb volt az óra, és nekem otthon gyorsan be kellett fejeznem. Beleszerettem. Mert olyan szerelmes típus vagyok. Mondjuk valószínűleg sokat segített az is, hogy a főszerepet Andy Garcia játszotta, aki olyan mint Banderas, mindegy hogy hány éves, akkor is. Bár gyanítom, ha akkor élek, Modiba is egyszerűen beleszerettem volna, mint olyan sokan a párizsi hölgyek közül, hiszen  a kiállításon még a szépkorú hölgyek is megjegyezték, hogy milyen szép férfi volt. Lenyűgözött. Lenyűgözött a 20-as évek Párizsának művészvilága minden meg nem értettségével, lázadásával együtt, lenyűgözött Modi, a függőségeivel, a démonaival, a tehetségével, lenyűgözött a szerelmük Jeanne-nal, annak minden fájdalmával és reménytelenségével. Amikor pedig egy könyvet is szerettem volna beszerezni, és pont akkor volt 70%-os leárazás az antikváriumban a festészeti könyvekre… Mi ez ha nem jel? Így megnéztem Modigliani életét, elolvastam az életét, és tudtam, hogy mire számítsak. És persze egy pillanatig sem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy én ezt a férfit ismerem.

Modigliani olaszországi tanulmányútja után utazott Párizsba, majd talált műtermet a Montmartre-on. Mint művész, amerre csak járt magába szívott minden hatást. Előszeretettel fordult a régi, archaikus témák és minták felé. Működésének elején a szobrászattal is próbálkozott. A hosszúkás arcforma, az erőteljes orr, az orrnyereg feletti összekötő vonal, a visszafogott mosoly afrikai, egyiptomi, indiai hatást tükröz. Modigliani nagyszabású tervbe fogott, mely nem más volt, mint az emberiség templomának létrehozása. Ennyire közelről még nem figyeltem meg szobrokat. Micsoda erő kell ahhoz, hogy a márvány engedelmeskedjen. Ezért is nem lett Modigliani szobrász. A fizikai állapota nem tette lehetővé.
De a szobrászat mégis egész művészetét elkísérte. Nem véletlen a megnyúlt arcok, mindegyik egy maszkra emlékeztet. Modigliani igazán az aktfestészetben talált magára, amiben számtalan modellje és szeretője segédkezett. Látszik ez a világos, élénk színeken. A legtöbb Modigliani portrénak nincs pupillája, vagy csak egy van. Számomra  a megnyúlt arcokkal , ez még inkább fokozza az idegenség érzését. Mikor Survage megkérdezte tőle, hogy miért csak egy szembogarat kapott, a válasz: “Mert csak eggyel nézed a világot, a másikkal magadba tekintesz.”

Picasso
Modiglianival ellentétben Picassoról nem sokat tudtam. Persze, az Avignoni kisasszonyok vagy a Guernica borzalma előttem van, de ennyi. Annál többet tudtam viszont Modiglianival való kapcsolatáról. Kettőjüket szeretik úgy beállítani, mintha vetélytársak, már-már ellenségek lettek volna.  Vetélytársaknak talán vetélytársak voltak, hiszen ugyanott éltek és alkottak, de kettejük stílusa igencsak távol áll egymástól. Annak ellenére, hogy kezdetben Modigliani próbálta ellesni a Mester trükkjeit, végül rátalált a saját stílusára. Kölcsönösen tisztelték egymást. Annyira, hogy Modigliani az Ülő sötét hajú lányt Picassonak adományozta, aki ezt nagy becsben tartotta műtermében.
Az első terem mintha nem is igazán Picasso lenne. 14 éves korában festette Mezítlábas lánykát, amely már páratlan tehetségét bizonyította. Majd lassan jön a kubizmus. Pont belebotlom egy tárlatvezetésbe, és menekülök. Az információk áradata zavar. Én akarom kigondolni, hogy mit látok, én akarom kigondolni, hogy mi van mögötte. A háborús résznél szinte érzem, ahogy az arcomon látszik az iszonyat. A döbbenet. Hogy hova is kerültem. Mi is van előttem. A bronszobrok viszont lenyűgöznek, sokáig állok előttük.

Elgondolkozom. Nem is bánom hogy egyedül mentem, nem is lenne kedvem bárkivel is beszélgetni a képekről. Még nem. Fel kell dolgoznom az élményt. Eszembe jut ,hogy milyen gyakran halljuk, hogy ilyet bárki tud festeni. Elnézem az alakokat, az ecsetvonásokat, a hatalmas vásznakat, amelyek nagyobbak mint én. Én nem tudnék ilyet festeni. Én nem. Én nem úgy látnám azt az arcot. Én nem látnám meg a haja színét. Én más bőrszínt festenék. Én nem tudnám megfesteni az iszonyatot. Én nem tudnám kifaragni azt a szobrot.
És azon is gondolkozom, hogy mennyire ott van az alkotó. 100%-osan. Őt látjuk. Modiglianit, meg Picassot látjuk. Azt, ahogyan a valóságot a saját elméjükben összerakják. Ezért nem olyan, mint egy fotó. Ezért mondják sokan, hogy ezt könnyű utánozni. Ezért nem tudja mégsem senki sem.
És még mindig gondolkozom, hogy mi lehet a különbség kettőjük között. Hogy miért Picasso volt a sikeresebb, ha lehet ilyet mondani. Hogy Modigliani élete miért úgy ért véget, ahogy véget ért (36 évesen agyhártyagyulladásban halt meg, másnap terhes felesége, Jeanne, kiugrott az ablakon). Azt hiszem Picassot az tette ismertebbé, hogy még életében ki tudta használni a lehetőséget. Hogy nemcsak művész volt, hanem előadó is. Önmagát is odatette a képek mellé. Szép mai szóval mondva, sikeresen felépítette a saját brand-jét. És nem volt olyan szenvedélye, ami tönkretegye, helyesebben a szenvedély nem negatív irányú volt, és nem emésztette fel, mint Modiglianit az ital és a kábítószer.
De én mindig a reménytelenekkel vagyok. Nekem Modigliani az igazi.

fotó: Julie Kwak on Unsplash

Még szintén kedvelheted...