– Mi van a macskakövessel?
– Jajj, ne is kérdezd.
Körök. Minden évben ugyanazok.
Ugyanazokat a mondatokat mondjuk el, ugyanazok a válaszok is rá, mint tavaly ilyenkor. Ugyanúgy minden évben ilyenkor őrülök meg. „Este beszívom a várost, mert füstölög, nappal kifújom és újra megőrülök”, és próbálom bepótolni azt, ami az évből kimaradt, mert nem akarok semmi maradékot átvinni az újba. „Nem lehet maradékokkal élni.”
Tavalyi mintára újra levágatom a hajam, bár kétségkívül kevesebb minden van ebben az évben már, amit el kell engedni. Szerencsére.
Nem volt egy rossz év, na, ezt be kell látnom.
„Nem jó, de nem is tragikus”- ahogy mondogatja mindenki. Egyáltalán nem. Csak ez a „helyzet”, amiben benne ragadtunk, most már két éve, csak ez ne lenne. De mintha, ezzel is megtanultunk volna élni.
Tudjátok milyen sokan járnak este 11-re teszteltetni magukat karácsony előtt?
Meg mindegyikkel. Amik tavaly annyira hiányoztak, most a helyükre kerültek, még a hó is megérkezett az utak mellé.
„Ropog a hó talpam alatt”, kavarog a lámpafényben, fenséges és félelmetes egyszerre.
A címkéim: márfeleség,mégbudapestilakos, mégsziámianya, leendőgoldimama… és innen nem tudom, hogyan van tovább.
Szirmok.
„El kell engedni a szorongásokat, mert nem lehet félelemben élni” – mondják mindketten egyszerre, és akkor, ott, el is hiszem nekik. De hogyan lehet úrrá lenni az irreális félelmeken, ha azok olyan erősek, hogy könny szökik tőlük az ember szemébe?
Az emberek egyre kevesebbet olvasnak- állapítjuk meg, én meg egyre kevesebbet írok. Kereslet- kínálat. Csak képek vannak, abból egyre több, és egy-egy jól megválasztott, hozzájuk passzoló idézet, vagy lejegyzett mondat. Nincs idő többre, nincs idő másra.
„Oly sok idő megy el formaságra, az embernek nincsen is élettere.”
Kevés az ünnep. Nincs pihenő. Nem tudok leállni.
Olyan vagyok, mint Carrie, nekem is egyre csak sétálnom kell.
Lépkedek a macskakövesen, és néha kibicsaklik a bokám, még a tornacipőben is.
„Van ennek így értelme?” Az egész csak és kizárólag a lélekegészség miatt van. De hát van-e fontosabb dolog ennél manapság?
Még mindig, olyan ez, mint a körök, megütközöm, ha nem vagyok tökéletes, vagy néha gyenge vagyok, és én „nem akarok gyenge lenni, mint Szí, a kígyó”, nem akarok hibázni. Az vigasztal, az nyugtat, hogy talán minden évbe egyre kevesebb hiba csúszik.
Állítólag, a kéket akkor kezded el szeretni, ha megérkeztél önmagadhoz. A szemed meg ha rossz, nem akarsz valamit meglátni. Vagy valamelyik ősöd nem akart valamit meglátni, és ezért kaptad ezt a csomagot, amit cipelhetsz magaddal. A csuklódon keresztben lévő tetoválás blokkolja az energiaáramlást, és persze addig kerülsz bele ugyanazokba a helyzetekbe, amíg meg nem tanulod a leckét. És olyan embereket küld az univerzum akikkel dolgod van. Akivel taníthattok valamit egymásnak.
Ikerlángok.
Sokan mentek messzire ebben az évben. Hiányoznak. Hiányoznak a versenyről, hiányoznak a piacról, hiányoznak az életből.
Ha futsz, máshogy érzékeled az idő múlását. Rájössz, hogy milyen hosszú tud lenni öt perc, és észreveszed, hogy hamarabb sötétedik, vagy éppen hamarabb világosodik.
A legsötétebb napon már túl vagyunk. Úgy félünk a sötéttől, pedig kell az, mert „csak a sötétben mer forrni a bor, érni a tök, nőni a gyerek, álmodni a leány, ölelkezni a gazda. A sötétben pihennek jóízűt a kertek, fák, állatok és emberek.”
Nélküle nincs világosság.
Mi van a macskakövessel?
Hát ez van. Fél év után írtam egy ilyet.
Nem történt közben semmi különös.
Csak maga az élet.
