Kultpillanatok Schäffer Erzsébet

Mintha valaki megsimogatná a fejem, és esti mesét mondana

Írtam már sokszor róla, hogy nálam az olvasás nem akkor fejeződik be ténylegesen, amikor elolvasom egy könyv utolsó oldalát.

Az olvasás akkor fejeződik be, ha minden olyan gondolatot kijegyzeteltem a könyvből, ami valamiért megfogott. Így már megértem, hogy mit akart nekem üzenni, és miért talált rám. Így tudok töltekezni belőle.

Mániákusan vigyázok a könyveimre. Nekem egy könyv érték. Ezt otthonról hoztam.

Mégis, mostanában egyre többször szamárfülesek a könyveim, mert azokat a mondatokat, amelyekkel hozzám szólnak, csak így tudom megjelölni.

A Párarajzok nagyon szamárfüles. Egészen megvastagodott a jobb felső sarka, ahol a kis behajtások vannak.

Amikor valaki megkérdezte, hogy milyen a könyv, azt feleltem, amit már egyszer írtam Schäffer Erzsébetről: mintha valaki esti mesét mondana nekem. Mintha valaki betakargatna, és megsimogatná a fejem, és közben azt mondaná: jól van kicsi felnőtt, nem lesz itt semmi baj.
Merthogy ebben a világban, ahol Erzsébet „csuda emberei” élnek, nem lehet semmi baj.

Ha mesékre vágysz, amelyek olyan szépek, hogy a szépségtől néha elsírnád magad, akkor a Párarajzok Neked való. Csak egy valamit ne feledj el közben: hogy ezek a mesék mind valóságosak.

A „csuda emberek” mind köztünk járnak, ismerjük őket. A pék, aki a kenyerünket süti, a pásztor a Hortobágyról, a földműves, az eladó a piacon, az a vékony fiú a Héven, vagy az az ismeretlen, aki szembejön a zsúfolt utcán, és csak úgy, minden hátsó szándék nélkül ránk mosolyog.

Csak nyitott szemmel kell járni, hogy felismerjük őket.

—-

„Nem tudtam előre semmit. Csak annyit, hogy jó lesz megtalálni a föld embereit, olyanokat, akik korán kelnek, mert ismerik a hajnal csodáit, és mert dolguk van. Este időben, tiszta lelkiismerettel térnek nyugovóra, mert tudják, hogy minden napnak megvan a maga terhe, s ezzel a teherrel aznapra végeztek.”

„.. és egy intelmet: tartsam meg, amiről egész este nekik meséltem – állj meg, magadért!” –, ne akarjak megfelelni a magam szabta rítusnak.”

„-Chen úr, miért vagyunk a világon?…

– Az embernek az a dolga, hogy amit odafönt kapott, azt itt, a földi életben visszaadja. Ennyi, kedvesem, nem több.”

„Velük mozdulok, és lassan érteni vélem, honnan ez a tempós nyugalom itt mindenkiben. Hogy miközben állandóan dologra mennek, a hajnal már nem találja otthon őket, vagy fáért vannak, vagy kaszálnak, a marhákat igazítják, trágyát raknak, fejnek, az eső mosta utat javítják, mindig valami békés biztonságot érezni körülöttük, kapkodást, sietséget soha. Még a buszhoz se szaladnak, ami naponta kétszer végigporozza a völgyet, hogy Csíkszeredába vigye-hozza az utasait. Ha egyszer csak nem jönne, gondolom magamban, nem okozna nagy riadalmat… Istenem, milyen kevés kell… S ez a kevés, milyen sok.”

„Hiszen ott fönn a gépen emberek utaznak, gondoltam. S a tizenhetes ülésen is ül valaki. Ő a kedvencem. Minden gép tizenhetedik utasa az én emberem. Jó időt kívánok neki, s azt, hogy legyen derűs utazása.”

„Szitakötő – válaszoltad gondolkodás nélkül.” – Nézem őket, és tudom, rokonok vagyunk. Repülünk… Tudod, nagyon szeretek élni, valójában lenni. És ebben a nagyonban annyi szép van. Szeretem a novemberi párákat, nekem mesélnek. És én állok rendelkezésre. Mert mindig van ideje az örömnek, a bánatban is ott repül egy pillangó – miközben én sírok. A szépségét, a ginkgofa lángoló sárgáját, a juharfák bíborba mártott leveleit, a nárcisz törékenységét nem lehet utolérni. Mintha egy száguldó vonat után rohannék … meg sem lehet közelíteni ezeket. Talán gyengén követni.”

„Hogy a legszebb idő, amikor elsőt sóhajt a határ tavasszal. Más lesz a levegő illata, mélyet kell ilyenkor lélegezni, mert ez az illat erőt ad. Bizakodással tölt el, azt mondja, itt az idő, kezd neki, feküdj bele a hámba, és meglátod mire mentek együtt. A föld és te. Ő sosem az aratást várja, hanem a vetést. A kezdetet, a reményt.”

„Hálát érez majd, azt a végtelen hálát, amiről nem beszél, csak hagyja végiggyöngyözni az életén azóta, amióta a férfit megismerte.”

„…ahol a helytállásnak a magasiskoláját tapasztaltam, azt, hogy rongyembernek lenni nem lehet.”

„Ült a lépcsőn. Szemben a nyári konyha. És egyszer csak, talán éppen abban a pillanatban, amikor a nyári konyhára nézett, elöntötte valami soha nem tapasztalt mámoros érzés.
Nem fog meghalni.”

„Inkább azt mondanám, hogy mire törekszem. Megértésre, elfogadásra, emberszeretetre, jóban lenn Istennel, jól szeretni önmagamat, boldog embernek látni a férjemet, elég jó anyának lenni, kíváncsinak maradni, nem rombolni, építeni, tanulni, élményeket gyűjteni, segíteni a segítségre szorulót, végre megtanulni jó kenyeret sütni…”

Még szintén kedvelheted...