Macskaköves Ötpercek

Múltról, jelenről és a jövő felé vezető macskaköves útról

„Az ember belső szükségletből ír, első fokon nem azért, hogy olvassák. Mindamellett ha még olvassák is, az igazi ajándék. Nagy öröm, ha bolondériáimban mások is kedvüket lelik, a tükrökben megpillantják magukat, sírnak, nevetnek. Egyszóval ha a mű él és hat.”

/Lackfi János/

A fenti néhány sor talán magyarázatot ad arra, hogy abban a pillanatban, amikor kiderült, az itteni játszóterem december végén megszűnik, ugyanis akkor a Cafeblog tárhelyszolgálatóvá válik, és új bejegyzést már nem lehet létrehozni a felületén, egy dolog biztos volt: írni továbbra is fogok. Már csak azt kellett kitalálni, hogy hol.

Ha igazán őszinte akarok lenni, ez sem volt olyan nehéz feladat, hiszen régóta foglalkoztatott már az önálló lábra állás, a „saját házba” költözés gondolata.

Kicsit olyan ez, mint mikor elhagyjuk a szülői házat. Menni kellene már rég, tudjuk is ezt, de itt még nagyon is kényelmes, odakint meg fene se tudja, hogy mi vár ránk. Hát éppen így voltam én is, a saját domain gondolatával. Szép is, jó is, de nagyon sok meló van vele, pontosan jó nekem itt. Hát ez a hír, kicsit kicsit felgyorsította az eseményeket.

Ajtók, ajtók mindenhol.

A blogköltöztetés felér egy önismereti úttal. Kiváltképp úgy, hogy tudtam, a mostani nevet szeretném elhagyni (meghagytam B tervnek, ha mégsem sikerülne kitalálni azt az új nevet, akkor jó lesz ez). Éshamar egyértelművé vált, hogy nincs más választásom: nemcsak szeretném, el is kell hagynom, a Rólunk szól többet nem jöhet velünk. A B terv odalett, és egy nagyon ütős A-t kellett kitalálni.

Van ennek a névváltásnak valami szimbolikus jelentése. A Rólunk szólhoz egészen más típusú írások tartoztak ( ahogyan a legelején a Hajnika világához és az Aki a szerelembe szerelmeshez is). Amik már nagyon nehezek. Akkor elvégezték a dolgukat, de többet nem tartoznak hozzám, és nem szeretném őket magammal cipelni tovább. A más látásmódot, más témákat, más hangnemet pedig a névben is szerettem volna jelezni.

Végigolvasni a régi írásokat, szembesülni az évekkel ezelőtti önmagammal. Közben folyamatos kérdések: ki vagyok? Miben hiszek? Miért csinálom ezt? Mit akarok vele elérni? Mit akarok mondani? Akarok-e mondani egyáltalán valamit?

Fájdalmas. Csak azt tudom mondani, hogy ez az egész olyan fájdalmas, tényleg, mint mikor költözéskor előveszed a régi, padlás tetején porosodó dobozokat, ami tele van az emlékeiddel, amik között ott ülsz te. A vágyaid, az álmaid, amik vagy valóra váltak, vagy sem, vagy egészen máshogy váltak valóra. Ott vagy közöttük te, de az a te mégsem te vagy már. Nem viheted őket magaddal, mert az már csak a múlt, viszont kidobni sincs szíved, hiszen a múltad nélkül, hol lennél Te.

Na valahogy így voltam én is a régi írások pörgetésével, miközben kerestem magamat.

Egy dolog lett biztos: a mozgás. Ugyanis abban hiszek, szerintem az élet maga a mozgás, vagy éppen fordítva.

És az ezerésegy variáció közül (amiből nagyjából ezeréskettő volt már foglalt), végül egy maradt:

A macskaköves út.

Az az út, amit mindannyian ismerünk régi képekről, filmekből és dalszövegekből. Az az út, ami tele van emlékkekkel, és élményekkel, felejthetetlen pillanatokkal, illatokkal, ízekkel, szagokkal, színekkel. Az az út, amin kézenfogva andalgunk valakivel a közös jövőről beszélve. Az az út, ami rázós egy kicsit, de tele van szépséggel. Az az út, amit keresünk, hogy végiglépdelhessünk rajta leendő otthonunkhoz. Az az út, amin végiglépdelve eljutok önmagamhoz.

Így született meg A macskaköves út. Az én utam, mert igazából erről szól ez a blog.

És miközben járom az utamat, írom a bejegyzéseimet, gyűjtöm az emlékeimet és élményeimet, talán van ott olyan, ami másnak is értéket jelenthet. Talán más is szívesen lépdel az én macskaköves utamon, vagy egy-egy írás után sokkal bátrabban merészkedik rá a saját útjára.

Ez a hely, még mindig az én játszóterem. Az én gondolataim, az én látásmódjaim, az én érzéseim, fájdalmaim, kudarcaim, sikereim, az én boldogságom helye. Ez a hely, még mindig az én lelkem egy darabja, ez a hely, még mindig én vagyok.

2014. májusában kezdtem el blogolni, 2014. novemberében már a Cafeblogra költöztem. Majdnem pontosan 6 évvel később pedig következik a saját lakás. Ami már megvan, már csak be kell rendezkedni.

Ha hiszitek, ha nem, a törlés gombot még nem tudtam megnyomni. Rendesen összeszorult a szívem közben. Mint mikor körbenézel az üres lakásban, tudod, hogy megvan már az új helyed, várod is a költözést, hogy belevágj a nagy kalandba, de az üres lakás láttán elszorul a szíved, és ott ül a könnycsepp a szemed sarkában.

Néhány napot még nosztalgiázok. Aztán felveszem az utolsó dobozot is, lekapcsolom a villanyt, és bezárom magam mögött a Cafeblog ajtaját.

Köszönöm, jó volt itt lenni.

Helloszia új kaland, már nagyon várlak!  

Fotó: Michael Blomberg on Unsplash

Még szintén kedvelheted...