Már majdnem el is elejtettem, hogy miért is jó edzőterembe járni ( amellett hogy a súlyzós edzésről soha nem tudnék lemondani), mert ott könnyedén, nagyon magvas beszélgetésekbe keveredhet az ember lánya, ha nem figyel. Ez meg ugye futás közben, nehezen történik meg, kiváltképp, ha a nevezetes lány egyedül fut.
Történt ugyanis, hogy a minap éppen az edzőteremben folytattam a kis edzésemet, amikor a mellettem bicepszező úriember megjegyezte, hogy milyen keményen edzek. Ezzel eddig helyben is vagyunk, ilyet és ehhez hasonlót hallottam már párszor. Na de, itt nem is hagytuk abba a beszélgetést, hanem folytattuk, miszerint szerinte kevés pihenőt hagyok, és nagyon koncentrálok, nem jó ez így, mert ide azért jön az ember, hogy kikapcsoljon.
Próbáltam magyarázni a bizonyítványom, hogy:
a, ritkán jutok le a terembe, akkor meg csináljuk az edzést rendesen, nem?
b, ennek az edzésnek most pont az a lényege, hogy pörgetem, és kevés pihenőt hagyok
c, én így kapcsolok ki.
de nem nagyon jutottunk egyről a kettőre. Majd azt is megkérdezte még, hogy sportolok-e valamit, majd mikor azt mondtam, hogy futok, jött egy mindent értő, és lemondó “ahh”, ugyanis ő mondjuk legalább boxra gondolt.
Hazafele nem hagyott nyugodni a gondolat, és rájöttem, hogy mi a különbség kettőnk között.
Én már nagyon régóta komolyan veszem az edzést. Meg “keményen” edzek, ahogy mások mondják. Mondjuk úgy egészen 2015 augusztusa óta, amikor is az első erőemelő versenyemen részt vettem. Ugyanis azóta, amellett, hogy a sport kikapcsol (erről majd egy kicsivel lentebb), de folyamatosan azon vagyok, hogy edzéseken kihozzam magamból a legjobbat, és nagyon zavar, amikor erre nem vagyok képes.
Jobban belegondoltam… én már 2015 augusztusa előtt is komolyat vettem az edzést, meg “keményen” edzettem. Mikor éppen mit, de attól a perctől kezdve, hogy elkezdtem mozogni, számomra ez komoly. Komoly, mert valahogyan el kellett érni, hogy olyan legyen a testem, amire büszke vagyok, és ne úgy kelljek fel reggelente, hogy inkább bele se nézek a tükörbe. Komoly, mert valahogyan meg kellett szüntetni az állandó kisebbségi komplexust. Komolyan edzek azért is, mert valahonnan össze kellett szedni annyi önbizalmat, amellyel normális, egészséges, felnőtt emberek rendelkeznek, és igen, ez elképzelhetetlen lett volna sport nélkül.
Komolyan veszem az edzést, és “keményen” edzek, mert amikor össze volt törve a lelkem, akkor egyedül az edzőteremben találtam meg magam. És amikor újra összetört, meg újra, akkor egyedül az adott megnyugvást, hogy fel tudom emelni azokat a súlyokat, és le tudom futni azokat a kilométereket.
Én a fentiek miatt edzem komolyan. Az, hogy versenyzem, még ha olyan sportban is, ami szegény csak egy “ahh”-t kap, az pedig rátesz még egy lapáttal erre a komolyságra. Félreértés ne essék, nem a győzelem a célom. Nem azért mentem sohasem, hogy másokat legyőzzek, hanem mindig magamat. Nem az esett rosszul az utolsó erőemelő versenyen, hogy második lettem, holott, ha megcsinálom a gyakorlatot helyesen első is lehettem volna, hanem hogy ezzel a második hellyel a töredékét teljesítettem annak, amire képes vagyok.
Senki nem kényszerít arra, hogy a futóversenyeken egyre nagyobb és nagyobb távokat tegyek meg, és amit én megteszek, az nem egy különleges teljesítmény. Mellettem még több ezer ember teljesíti ugyanazt, jobb idővel, mint én. Én lehet csak a 626. leszek a sorban, de számomra felbecsülhetetlen az, hogy én erre képes voltam.
Szóval, én lehet, hogy komolyan veszem az edzést, meg “keményen” edzek. Ha annak számít, hogy az alatt az egy óra alatt, amit lent töltök a teremben, nem nyomkodom a telefonomat, nem töltök azzal öt és tíz perceket, hogy az edzőtermi cimborákkal beszélgetünk a tegnapi filmről, és a barátomat sem hívom videohívással, hogy nézd milyen ügyes vagyok, mert éppen tudom használni a lábfeszítő gépet, akkor igen, én komolyan veszem az edzést.
Komolyan, mert jóval kevesebbet jutok el most edzeni, mint eddig, a heti leginkább 4 alkalom helyett, csak heti kettőt, és hülye lennék, ha ezt a két alkalmat nem használnám ki a lehető legteljesebben. Komolyan edzek, mert számomra a kikapcsolódást és a feltöltődést az adja, akkor élem meg a “flow”-t, ha igenis izzadt a pólóm, ha igenis elfáradok a végére, és ha igenis azt érzem, hogy nem csak “csináltam” valamit.
Komolyan veszem az edzést, és “keményen” is edzek, mert januárban ott a következő verseny a listámon, ami lehet, hogy csak “ahhh” futás, de 5 km után majd 21 km-t kell lefutni, és ki tudja mit tartogat a januári idő. Komolyan veszem, hiszen szeptemberben ott a jövő évi listámon a maraton, és azt hiszem, azt nem lehet úgy teljesíteni, ha az ember nem veszi elég komolyan az edzést.
Ha a pihenőidőszakban lévő, lazított edzések másnak komolynak számítanak, akkor legyen komoly, akkor eddzek keményen. Szerencse, hogy nem vagyunk egyformák.
Így azt mondom, hogy mindenki eddzen úgy, ahogy számára a legjobb, ami leginkább az mentális és fizikai egészségét szolgálja, csak hagyjuk egymást szépen békén, és a kéretlen tanácsokat tartsuk meg magunknak, hátha a saját edzésmunkánkon is lehet még javítani egy kicsit.
