Én vagyok a létra

„Ő olyan lány, akinek járás közben egy hajtincse folyton meg-meglibben.”

-Hova rohansz még mindig?
-Fogalmam sincs!


Olyan jó lenne egy olyan karácsony, amikor nem rohanok. Minden évben megfogadom, hogy decemberben már tényleg nem. Aztán mindig ugyanaz a vége. Úgy esek be a fa alá, és várom a csodát. És megsértődöm, ha elmarad. Pedig nem a karácsony a hibája, az én fényem kopott meg az év alatt. Ebben az évben mindannyiónk fénye megkopott, ebbe az évbe mindannyian belefáradtunk.

Hiányzik a hó. Hiányzik az utak mellől. Fut velünk az autó, barna és zöld a határ, mintha tavasz lenne odakint, az enyhe idő kicsalogatja az állatokat is. Őz. Öt darab – számolom.

Milyen jó lenne, ha hullana, de olyan igazi, nagy pelyhekkel, megállás nélkül, amit naponta többször kellett ellapátolni, és még akkor is csak esett tovább rendületlenül. Abban meg lehetett állni, abba bele lehetett állni, akkor volt idő mindenre, nem kellett végigrohanni az év végén, mint most. A tél valóban a pihenésé volt, megvolt annak is az ideje, mint mindennek.

Most nincsen, most nincs ideje a pihenésnek, külön workshopokon tanítják a lassulás művészetét. Biztosan hiányzik a földnek is a nagy dunyha, meg nekünk is, abban a fehérségben egyszerűbbnek tűntek a bonyolult dolgok is, világosabbnak, szelídebbnek a démonok.

Ez az időszak folyamatosan szembesít önmagunkkal. Ha mélyen magunkba nézünk, mit látunk? Félelem. Düh. Harag.

Még mindig.

Útvesztés.

Tévesztés.

Tiltakozás.

Miért tűrjük, miért hagyjuk? Ha nem szólunk egy szót sem, azzal mi is legitimizáljuk, nem? Mitől félünk? Miben reménykedünk?

Nem vagyok tökéletes. És még mindig nagyon szégyellem, amikor kiderül.

Ez az időszak arra sarkall, hogy jobbak legyünk. Hogy megbocsássunk. Magunknak és másoknak.

Csak így kezdhetjük újra.

Csak így folytathatjuk.

Döntéseket kell hozni, amik majd meghatároznak mindent. Nem hónapokban, hanem 5-10 éves időintervallumban gondolkozunk.

Pedig olyan egyszerű az egész. Csak tölts el egy órát egy gyermekkel, és rájössz, hogy mik a fontos dolgok az életben: kavicsokat dobálni a vízbe, faleveleket rúgni, és dobogni a lábaddal. Ezek a világon a legjobb, legfontosabb, legviccesebb és legörömtelibb dolgok.

Vannak helyzetek, amiket itt akarok hagyni ebben az évben.

Ha levágatom a hajam, akkor minden, ami nehéz volt, itt marad majd, ugye? 7 év. Nagyjából ennyit cipelek ebben a hajban.

„Ő olyan lány, akinek járás közben egy hajtincse folyton meg-meglibben.”

Csak ha a hajlibbenés kimenne a divatból, én nem kezdeném titkolni.

A hajnalok, azok az enyémek. Olyan vagyok, mint S.E. Akkor főzök, edzek, írok, az az igazán enyém. Megébredek fél háromkor, fél négykor már a kávémat iszom. Ha nem tudok aludni, minek erőltessem. Majd este 8-kor a kanapén, a macska mellett.

Szirmok.

Én nem leszek más.

Máig ezek az írások… Azon gondolkozom, meddig nyúlik ez vissza. Általános iskolás fogalmazás órákig? Nem sokkal utána kezdődött a naplózás, a kockás füzetbe írt történetek, a blog. A magazinok, a munka.

Megbocsátás. Türelem. Döntésképesség. Kevesebb aggódás. Kevesebb bocsánatkérés. Mindenért.

„Nem kell mindent egyedül megoldanod.” – és még mindig csak tanulom.

Még szintén kedvelheted...