Kedves Márti!
Újra jelentkezem, elnézésedet kérem, hogy a korábbi levelem csak olyan kurtán-furcsán összecsaptam, de hát gondolhatod, hogy mennyire az élmények hatása alatt voltam, meg hát a drága Róza is egyre csak siettetett.
Most van végre egy lélegzetnyi időm, csend van a házban, hát azonnal tollat is ragadtam, hogy mindenről beszámoljak neked. Van miről, elhiheted.
Jajj Mártikám, ha tudnád hányszor kívántam azt az elmúlt napokban, hogy bárcsak te is itt lennél. El kell jönnöd egyszer ide feltétlenül, beszélek is Jánossal, hogy szervezzünk egy közös utazást hamarosan, hát az valami pompás lenne, nagyon élveznéd.
Na de, kérlek, hol is kezdjem.
Azt már írtam neked, hogy itt egészen friss a levegő, végre lehet lélegezni, még csak nem is emlékeztet Pestre, ami nagy szerencse, mert az az utóbbi időben nagyon szorongatott.
Állítólag még szanatóriumok is vannak itt a környéken, oda vonulnak el azok, akiknek gond van a tüdejével, vagy hát… az idegrendszerével. Nem csodálkozom rajta, ez a táj és ez a nyugalom, ami itt van, ez minden bajból kigyógyít, ebben biztos vagyok. Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, és kíváncsi vagyok, hogy egyet értesz-e velem, de valahogy én úgy érzem, hogy szegény Lujzin ez a hely tudna segíteni. Gondolkodj róla te is kérlek, és ha egyet értesz velem, akkor amint visszaértünk, meg is keresem a jó Kiss doktort, hátha tud valamit tenni Lujzi ügyében.
Képzeld Mártikám, itt a hegyek akkorák, hogy egészen közel vannak az éghez, és a tetejükön mindig egy-egy felhő ül, én mondom neked, ámulatba ejtik az embert. Meghódítottuk a Lomnici csúcsot, csoportosan, túravezetővel, időnként magam sem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog, azt mondják, nem sok nő járt még fent, így különösen büszke vagyok magamra. Az a hír járja, hogy ide egy felvonót terveznek a jövőben, hát mit mondjak, majd hiszem, ha látom. Ma a Poprádi-tóhoz kirándultunk el, kristálytiszta a vize, újra csak azt mondom, ezt neked is látnod kell drága Márti!
Nagy szerencse, hogy nem télvíz idején érkeztünk, bár biztos vagyok benne, hogy olyankor is igazán pazar lehet a táj. Az öreg Jenő olyan történetekkel rémisztgetett minket, hogy ő hallott már olyan utazókról, akik a hóesésben a hegyen ragadtak, aztán se le, se fel. János szerint az öreg csak túloz, megfelelő felszerelés kell csak hozzá, és hát egyébként is mit ér az élet kaland nélkül.
Most biztosan szentimentálisnak tartasz, de én azt érzem, hogy örök életemre itt tudnék maradni, és még csak ez a nagy birtok sem kellene nekem, csak egy olyan kis fából készült házikó kint valahol a hegyek között, ahol közel- távol senki sincsen. Persze, egészen biztosan hiányozna a város, na meg a színház, és Friciék estélyei is, de úgy érzem, hogy én ott olyan nyugalomban tudnék élni Jánossal. Ebédet főznék, végezném a ház körüli teendőket, gondoznám az állatokat. Szegény Róza, rögtön a szívéhez kapott, hogy hát akkor neki mi lenne a feladata, és nem, a nagyságos asszony kezei biztosan nem állatgondozásra valóak. Én, mint nagyságos asszony. El tudod te ezt képzelni, Mártikám?
János is azt mondja, hogy itt jobban tud írni, jót tesz neki a sétálás meg a friss levegő. Ki is ment most is járni egy rövidet a környéken, ezek szerint nem volt neki elég a kirándulás, én meg addig írom neked ezeket a sorokat. Mondtam neki, hogy csak a medvékkel vigyázzon, azok is vannak itt, egész egyszerűen őrület, sötétedés környékén már nem ajánlatos kint lenni a szabadban.
Róza ma egyébként egy új desszertet tett elénk az asztalra, gőzgombócnak hívják, lekvár van a közepén, én még sosem ettem ilyen finomat, azt mondja egyek csak egyek, amilyen nagy sétát tettünk, rám fér az evés. Ő persze, hogy evésre biztat, aztán nem neki kell majd beleférnie a ruhába este, amikor Juditékhoz megyünk vendégségbe.
Készülj kérlek, ha jössz majd, valahogy szembe kell szállnunk vele, bár igen nehéz lesz, az a gőzgombóc isteni.
Zárom soraimat Mártikám, remélem, hogy jó egészségnek örvendesz, hamarosan találkozunk, addig is írj kérlek, mihamarabb!
Csókollak,
Barátnőd, Éva
U.i.: Ne felejtkezz el értesíteni, hogy a Gyulával hogyan zajlott a találkozó.
fotó: Fortepan / Zichy
