Én vagyok a létra

Próbálok rájönni, ki is vagyok valójában


Tudja Judit, a minap az ajtókról gondolkoztam. Mindig azt mondják, hogyha bezárul egy ajtó, örülj neki, mert mindig ki is nyílik egy. Szerintem ez fordítva is igaz. Amikor azt látjuk, hogy kinyílik egy ajtó, akkor kell jól figyelnünk, mert valahol be is zárul egy mögöttünk. Becsapja a huzat, ami az új ajtó kinyitásakor támadt. Maga nem így gondolja?

Az ajtók olyan sokfélék lehetnek.  Vannak, amelyeken félünk belépni, sokáig toporgunk előttük, mert nem látunk át a tejüvegen, nem tudjuk, hogy mi vár ott ránk. Aztán vannak olyanok, amelyek vonzanak a külcsínyükkel, de rajtuk belépve, nem az fogad, amire számítottunk. Van, ahol nehéz a kapu, máshol magától nyílik a fotocella…

Tudja Judit, ha ajtóhoz szeretném hasonlítani magam, azt mondanám, hogy régebben magam is olyan voltam, mint egy nyitott ajtó. Tárva- nyitva hagyva, bárki bejöhetett rajta, én jó szívvel fogadtam. Aztán a jóval együtt jött a rossz is, és fordítva, ez már csak így van, bizonyos nyitott ajtóknál. Éppen a kis Lukréciával beszélgettem valamelyik nap, és olyan érdekeset mondott, ami fiatal kora ellenére egyáltalán nem vallana rá, ez a gondolkozásmód inkább az olyan vénlányok sajátja,  mint amilyen én is vagyok. Azt mondta ez a fiatal lány, hogy ő annyira örül neki, hogy amikor hazamegy, be tudja magára zárni az ajtót. És még nagyobb öröm az, hogy tudja, ilyenkor minden kint marad az ajtó másik oldalán, amivel ő nem akarna szembe találkozni a saját otthonában. Én is így érzek Judit.

Ma már nem vagyok nyitott ajtó. Ma már zárt ajtó vagyok, amin megválogatom, hogy mit engedek be. Ma már zárt ajtó vagyok, amit, ha bezárok, az úgy is marad.

Jajj, dehogy zavar, énekeljen, dúdoljon csak, milyen régen hallottam már. Tavaszi szél vizet áraszt.

Nagyon szép hangja van, énekeljen csak. Megfigyeltem Judit, hogy maga gyakran énekel, ha nem énekel, hát dúdolgat, ha jó a kedve akkor azért, ha nem, akkor hát meg azért. Milyen jó magának, hogy maga ki tudja énekelni a jókedvet és a szomorúságot is, mert ezek az érzések nem maradhatnak ám bennünk. Látja, én nem tudok úgy énekelni, igaz soha nem is próbáltam, talán szégyellném is magam, eszembe se jut ilyesmi, még akkor sem, ha egyedül vagyok ebben a házban, hát én meg csak fecsegek össze-vissza, ha jó a kedvem hát azért, ha meg nem, akkor éppen azért.

Hallgattam is, igen, igaza van, van, amikor annyira pocsék a kedvem, hogy egy szó nem jön a számra, megakad valahol a torkomon, kedvem sincs beszélni, mert elfogytak a szavak, nem lehet mit mondani. Bizonyos helyzetekben nem lehet mit mondani Judit, igaza van, de ez az állapot sem tarthat örökké. Ilyenkor inkább hallgatok, közben befelé hallgatózom és figyelek, hátha ebben a nagy csöndben végre csak kihallom az igazságot.

Olyan erősen nyomom a tollat a papírra, azt a drágát, elegánsat, ami olyan szépen fog, amit ajándékba kaptam, hogy belefájdul a kezem. Pótlom azt, amit eddig nem írtam, késésben, csúszásban vagyok, én mindig rohanok, én még a naplómat is január közepén kezdtem el írni.

Válogatunk 30 év emlékei között. Vajon miért halmozza az ember a tárgyakat, miért érzi magukat biztonságban tőle, és miért olyan nehéz megválni tőlük akkor is, ha éppen a létezésükről sem tudott?  Talán nem is a tárgyak, hanem a hozzájuk kötődő emlékek azok, amiktől nem akarunk ilyenkor szabadulni.

Anyám kún volt, az apám félig székelyfélig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz.”

„…gondolj arra, hogy 500 év alatt 1048576 ember szerette egymást, hogy te megszülethess.”

Azt mondják, hogy annak az öt embernek a lenyomata vagy, akikkel a leggyakrabban találkozol.

Külsőre apám vagyok, belsőre meg anyám. Mondjuk ez így nem teljesen igaz. Bizonyos vonásaim olyanok, mint anyué, és jó pár tulajdonságomban meg egészen felfedezem aput.  A szemem apu, az arcélem anyu, a szám felső része apué, az alsó anyu. A makacsságomat a nagyanyáimtól kaptam. Van egy kép, valamikor tizenegynéhányéves koromból, és azon a képen, ahogyan mosolygok, abban benne van anyám és nagyanyám.

Azért szeretek annyira olvasni mert anyutól ezt láttam, azért emeltem a súlyt, mert aputól meg ezt. Most meg futok, magamért.

Olaszországba ketten vittek el. Meg az állatkertbe is. Arról is van egy kép. Ma már nem járok állatkertbe, mert elszomorítanak azok a szemek.

Minden születésnapomon számot vetek önmagammal. Igazából ezt a bejegyzést félig akkor kellett volna megírni, de nem került rá sor, azóta sem. Szóval számot vetek magammal, de másféle számvetés ez, mint mondjuk év végén, hiszen ilyenkor mindig azt vizsgálom meg, hogy én mennyit változtam egy év alatt.

És meglepődöm, mert mindig tanulok magamról valami újat. Az élet új helyzeteket sodor elém, én meg egészen más vonásaimat mutatom meg ezekben az új helyzetekben. Kétségbeesem, széthullok, de mindig össze tudom magam rakni. És erősebb vagyok, mint előtte. Főnix. Mint anyám tetoválása. A teknős a maori bennszülötteknél a családot és az erőt jelenti. Ez apámé.  

Próbálok rájönni, ki is vagyok valójában. Mindig más.

Ha megcsinálnám végre a Proust- kérdőívet, amit már évek óta valamiért nem merek, vagy nem akarok, arra az egy kérdésre, hogy mitől félek a legjobban, egyértelműen tudnám a választ: a haláltól.

Hiszek a buborékokban, az Agymanók szigeteiben, és ha az egyik kipukkad vagy megborul, akkor nagyon nehezen tudom visszaszerezni az egyensúlyt.  

Olyan vagyok, aki mindenkit cipelne a hátán, amíg bírja, aki elvenné másoktól  a fájdalmat, ha tehetné, aki boldognak szeretné tudni a szeretteit. És ezért képes a végsőkig elmenni.

És bármit megfőzni. Mert a szeretetnyelvem a főzés. Akiket szeretek, azokról gondoskodom. Meleg étellel, süteménnyel.

Olyan vagyok, aki képes az utolsó kis foltot is felsikálni az asztalról, aki nem végez félmunkát, aki mindig minden szívből és teljesen csinál, és aki addig nem nyugszik meg, míg körülötte nincs minden és mindenki rendben.

Még szintén kedvelheted...