Persze ne ugorjunk rögtön a dolgok közepébe, csak haladjunk sorban
2016 a nagy élmények éve lesz, harangoztam be korábban, és ennek az irányelvnek próbálok már most rögtön az év elején eleget is tenni.
A hétvégén egy bakancslistás élményt pipálhattam ki, ugyanis édesanyámmal és sokadmagunkkal űztük a telet Mohácson a busókkal.
Busójárás: közérdekű információk
A busójárás 2009 óta az Unesco szellemi kulturális örökségének a listáján szerepel.
A népszokás története egészen a XVII. századig nyúlik vissza. A hagyomány szerint a sokác népcsoport állatbőrbe bújva, véres maszkkal, nagy ricsajjal a törököket próbálta kiűzni Mohács területéről. Azokat a törököket, akiket már a sokácok betelepülése előtt vagy jó tíz évvel kiűztek Mohácsról. Hát így terjednek a városi legendák. Valószínűleg a sokácok korábbi hazájukból hozták magukkal ezt a téltemető ünnepet.
A busójáráson hagyományosan 1000-1200 busó vonul fel, akik különböző busócsoportokba tömörülnek. A csoportok saját szabályokkal rendelkeznek, vannak közöttük zenészek, táncosok, maszkfaragók. A busócsoportok közül néhány: Ágyús, Ördögkerekes, Kürtös, Nagy Durranás, Mohácsi Sokáckör.
A busók hagyományos öltözéke a kifele fordított bunda, szalmával kitömött gatya, színes, cifra harisnya, bocskor, a bundát marhakötél fogja össze, amire kolompokat akasztanak. Kiegészítő eszközeik a kereplő, a soktollú buzogány. És amitől igazán busó a busó: a fűzfából faragott, régen állatvérrel festett, birkabőrcsuklyás álarc.
Őket kísérik a szép busók, vagy maskarák, azaz a sokác népviseletbe öltözött lányok és fiúk, akik arcukat fátyollal takarják el.
Szintén a menettel tartanak a jankelék, akik feladata, hogy a busókat csúfolókat megleckéztessék, és távol tartsák az utca népét. A rongyos ruhába öltöztetett fiúgyermekek régebben hamuval, liszttel, fűrészporral, ma már inkább tollal töltött zsákkal püfölik el a gyanútlan tömeget.
Néprajzi előadásunk végére értünk kedves olvasóink.
Az utazás
Busójárásra mi mással is lehetne utazni, mint Busó Expresszel, nem igaz? Szerintem ez teljesen egyértelmű. A MÁV-Nosztalgia különjárata, két mozdonnyal, egy tolómozdonnyal, tizenhat kocsival, mely között két étkezőkocsi és egy mulatókocsi is szerepelt, reggel 6.30-kor indult a Nyugati pályaudvarról, és 12.30-ra érkezett meg Mohácsra. Hogy mennyiii? Így van, pontosan hat órán keresztül tartott az út. Hogy addig mit csináltunk? Nos, hát jó magyar szokáshoz híven ettünk-ittunk, mulatoztunk. Van, aki kicsit korábban – alig húzott ki a vonat az állomásról- kezdte a mulatozást, van, aki kicsit később.
A tervek azért nálunk is egyértelműek voltak:
“Anya, szeretnék venni egy kitűzőt, szeretnék inni egy pálinkát és egy kávét. Ilyen egyszerű dolgokra vágyom.”
De csak az üdvözlő pogácsa és pálinka után “jött meg az étvágyunk”, egy pálinka nem pálinka alapon, azért megnéztük, hogy mit is tartogat számunkra a mulatókocsi. Bár a kávéra egy kicsit várni kellett, nem estünk kétségbe, a Kölesek messze földön híresek hidegvérükről. “Nem baj, addig megisszuk a pálinkánkat”– vállrándítással elintéztük az egészet.
Közben a pultot támasztva nagyon kiváltságos helyzetben éreztük magunkat, amikor a “Hol van a sor vége?” kérdésre válaszolva az ellenkező irányba integettünk. “És ti hogy kerültetek ide? “ Jah, kérem szépen, aki tud, az tud.
Az utazóközönség teljesen vegyes összetételt mutatott, vonatunk rekordot döntött, és 780 lelkes utassal száguldott a cél felé. Csoportosan, párban és páratlanul – majdnem ez lett az én sorsom is, mert kihagyni semmiféleképpen nem szerettem volna – is voltak utazók. Meg is sajnáltuk az átellenes ülésnél egyedül utazó úriembert:
“-Szegény, ő meg egyedül van.
– Hát invitáljuk át ide.
– De nincs pálinkánk. Kérdezzük meg, hogy neki van-e. Na mutasd csak, mi van a táskádban.”
Megjegyzem, ez még azelőtt volt, hogy a sajátunkat megittuk volna.
Így vidámsággal, nevetve, el is röppent a hat óra, Mohácsra érve a vonatunkat két részre kellett szedni, hogy egyáltalán le tudjanak szállni róla a népek, így többes számban, különben a vonat vége a susnyásban kötött volna ki – utunk alatt nem keltettünk ám feltűnést, és még véletlenül sem álltak a sín mellett hobbifotósok és vonatimádók tucatjai, akik képeket készítettek, amint elrobogtunk – , és máris új haditerven törtük a fejünket.
Farsangolás a busókkal
Ami a következőképpen hangzott: kövessük a tömeget, mert annyi ember egyszerre biztosan nem tévedhet. Kivételesen igazunk is lett, és hamarosan meghallottuk a kolompok hangját, amiről már tudtuk, hogy a busók közel járnak. De még mennyire, hogy közel. A Sokácrévnél a busók átkeléséről a Dunán igaz lemaradtunk, viszont az első Mohácson töltött tíz percemben kaptam egy “nyakba-busót”, meg vagy fél kiló lisztet a kapucnimba. Pedig én csak egy képet szerettem volna, de mire észbe kaptam, már kócos-lisztes volt a hajam, és ölelgetett egy bundás- maszkos idegen. Én meg vigyorogtam, mint a vadalma, és természetesen postoltam az élményt Facebook-on, mert azt kell.
Akkor is vigyorogtam amikor az egyik busó vízzel köpött le, a másik meg fakanállal simogatta a fejemet. A “nem hajt a tatár, nem kell rohanni” mondás új értelmezést nyert, mert a tatár nem is hajtott, csak a busó. Ha nem voltál elég figyelmes, és túl közel kerültél egyhez, annak biztos, hogy sikítás lett a vége. Amit persze mindenki roppant mód élvezett.
A busókra ilyenkor egy sajátságos, térben, időben és cselekvésben “felfüggesztett” állapot jellemző. Nem érvényesek rájuk a mindennapok szabályai, vagyis mindent szabad. Van nekik egy olyan rossz (?) szokásuk, hogy előszeretettel abajgatják – létező magyar szó – a fiatal leányokat. De még az életesebb hölgyeket is. És bizony az éltesebb hölgyek is vidáman sikongattak, mikor ezek a huncut busók a botjukkal – melynek rendszerint szimbolikus értelme is volt, ha értitek mire gondolok – piszkálták őket. Akit nem piszkáltak, kicsit meg is sértődött, nehogy már még csak a busónak se kelljen. Hallottam a hátam mögül férfiembert, aki élete párját az első sorba akarta állítani, hogy “meglássuk, mennyire vagy jó csaj.” Na kérem szépen, így megy ez.
Hát mit is mondjak? Én “kapós menyecske” voltam. Ölelgettek, hajat borzoltak, megfestettek, elvittek magukkal, ha vissza se hoztak volna, mit bánom én. ” Van rajtad valami, ami nagyon tetszik a busóknak.” Nekem meg a busók tetszettek. Kiváltképp egy.
Az én busó szerelmem
Az én busómnak kifordított bundája volt ( a gyapjú szaga még mindig az orromban van, ha pedig elfelejteném, csak megszagolom az emlékbe hozott kis busófejet, így mindig velem lehet, ilyen az igazi szerelem), fehér gatyája, cifra harisnyája, faragott maszkja. Hogy olyan volt, mint az összes többi busó? Ugyan már. Az ember szerelme nem lehet olyan, mint bárki más. Mélyen a szemembe nézett, a mellkasára vont, magához ölelt, majd két kezével az arcomat simogatta, és újra magához ölelt hosszan. Én meg szerelmes lettem. Ilyen hamar? Ilyen hamar.
Hogy kit rejtett az álarc? Fogalmam sincs. Ettől izgalmas ez a szerelem.
Azok a szép mohácsi legények – ahol otthon érzem magam
Egészen Mohácsig kellett utaznom azért, hogy idegenek ölelgessenek, egy nap alatt többet, mint “itthon” a másfél év alatt. És a vidéki levegő teszi, vagy ki tudja, de arrafelé szép szál, szemrevaló legények teremnek. ( Mindenesetre a kapucnimból kiszedtem a lisztet, gyúrok belőle kenyeret a pesti gyerekeknek, hátha attól szép nagyra nőnek.) Komolyan el kellett gondolkoznom azon, hogy ellopatom magam velük. Vagy ha nagy leszek, én is busó leszek. Kerepelni ugyanis már tudok.
Nem is akárhogyan, olyan egészen betyárosan, akarom mondani, busósan, hogy még az árus is megdicséri, milyen szép hangja van a kereplőmnek. Naná. Miután egész vonatúton, vagyis ugye hat órán keresztül arra vágytam, hogy kerepeljek, amikor végre hozzájutottam, beleadtam apait-anyait. Lelkes munkásságom meghozta gyümölcsét, egy igazi busó kereplőre is vigyázhattam, amíg a gazdája hidratálta magát. Vörösborral of course. Megpróbáltam megszólaltatni, de nem igazán az én súlycsoportom volt.
Egy szép busó meg az ő busója az én kedvemért pózolt, amíg fotóztam őket. Oda tartozom. Harmadjára már az ágyúlövéstől sem kaptam szívinfarktust.
Nehezen is tértem haza. Olyan voltam, mint az emberek a régi mondás szerint, meg kellett várnom, amíg utolér a lelkem. Mert az valahol ott maradt Mohács és Budapest között félúton.
Égjen a tűz
Sötétedéskor meggyújtottuk a máglyát. Mondom gyújtottuk, holott csak a busók gyújtották, én meg úgy éreztem, hogy ebben az egészben van, valami nagyon pogány, nagyon ösztönös, már-már ördögi. Ahogy a faragott álarcban, a szarvakkal, a tűzzel játszva, szikrákat szórva, lángba borul az egész máglya. Mint valami ősi varázslat.
A télnek esélye sem volt. Se a rossznak, se a sötétnek. Soha nem térhet vissza. Hangosan, visítva, kerepelve, nevetve, kicsúfolva, ölelkezve, táncolva messzire űztük. (A máglyagyújtás után még húshagyó kedden a busók elégetik a koporsót, amely a telet jelképezi, ezzel zárul le a farsangi időszak, jön a böjt, és kezdődhet a tavasz.)
Persze nemcsak a busókra vonatkoztak más szabályok ezen a napon, hanem ránk is. Elutaztunk az ország másik végébe, hogy részesei legyünk egy napnak, egy olyan élménynek, amihez semmi sem fogható. Amit mindenkinek ki kell próbálnia legalább egyszer. Más vagy, mást szabad, mindent máshogy csinálsz, és más leszel utána. Másnap azt figyeltem, hogy az emberek vajon észreveszik-e, tudják-e, hogy hol jártam.
Ha nem estél még szerelembe busóval, akkor gyorsan utazz el Mohácsra.
Én is visszatérek még a sajátomhoz.
És utoljára azért még kaptam egy ölelést.
