Ez a bejegyzés ismét különbözni fog a tőlem megszokottól.
Kivételesen nem rózsaszín, és romantika sincs benne.
Előre megjegyezném, hogy nem akarok okoskodni. Nem akarok olyan dolgokba beleszólni, amiről nincs elég tudásom vagy elég rálátásom. Csak a gondolataimat szeretném leírni, mert jelenleg túl nagy bennem a nyomás.
Azóta nagy volt, hogy kiléptem a moziteremből. Kis időbe telt, mire össze tudtam magam szedni annyira, hogy visszacsöppenjek a szombat estébe, Tarnád kitalált (?) magyar valóságából, ahol a film játszódik. Nagy volt a nyomás a fejemben és a mellkasomban, és furcsa görcsöt éreztem a gyomromban.
A kérdésre, hogy milyen volt a film, csak annyit tudtam felelni, hogy jó. Mert hogyan is lehetne néhány szóban összefoglalni azt a rengeteg gondolatot, ami a fejemben kavarog?
Goda Krisztina (Kaméleon, Csak szex és más semmi) legújabb rendezésének főszereplője egy testvérpár, akik egy vidéki városban élnek. Olyan városban, ahol az emberek több mint fele nem dolgozik, ahol a rablások mindennaposak, ahol sötétedés után nem lehet nyugodtan végigsétálni az utcán. Gyakran még nappal sem. A legtöbb fiatalnak esélye sincs rá, hogy kitörjön innen, nincs is jövőképük, és megvalósítható célok nélkül szabadidejüket lógással, bolti lopással, vagy füvezéssel töltik. Kis magyar valóság.
Mikor összetűzésbe kerülnek a törvénnyel, válaszút elé érkeznek. A városba érkező új rendőrkapitány pedig alternatívát kínál számukra. Elfoglaltságot, közösséget, ahol számítanak, a lehetőséget, hogy lehetnek valakik. És az igényt arra, hogy tegyenek valamit azért a városért, ahol élnek. Tegyenek valamit, magukért. Ugyanis, ha a rendőrség és a törvények nem képesek arra, hogy rendet teremtsenek, akkor nekik kell megvédeni azt, ami az övék. Haragjuknak pedig csak egy célpontja lehet: a telepen lakó cigány közösség. És valahol itt szabadul el a pokol.
A Veszetteket, mint “Gárda-film ” harangozták be, és habár a rendezőnő szerint erről szó sincs, és bármelyik szélsőséges szervezet, akár itthon, akár külföldön hasonló elven működik, mégis az emberben újra és újra felmerül az érzés, hogy a film mégiscsak arról a bizonyos szervezetről szól.
És pontosan ezért kapott rengeteg negatív kritikát. Annak ellenére, hogy a megvalósítás profi, a színészek kitűnőek játszanak, a legtöbben azt róják fel hiányosságként, hogy a film nevén nevezze a dolgokat, hogy itt valóban a mostani Magyarországról, valóban a Magyar Gárdáról, valóban aktuálpolitikai szereplőkről van szó, és valóban a romakérdésről.
Lehet, hogy én nem értettem meg tökéletesen a lényeget, mert én egészen mást látok a film mögött.
Engem ugyanis sokkal jobban megragadott az emberi viselkedés pszichológiája. A manipuláció, az előítéletek, a bűnbakkeresés, és a válaszként adott erőszak.
A lépések
Először is szükségünk van egy erőteljes személyre, aki pontos, jól körülhatárolható célokkal rendelkezik, megbízható, és tiszteletet parancsoló annyira, hogy fel lehessen rá nézni, lehet idealizálni, így a szava szentírásnak tekinthető.
Esetünkben ezt a figurát, az új rendőrkapitányt, Fenyő Iván játssza, aki hitelesen alakítja a szerepét, mondom ezt úgy, hogy nem vagyok megrögzött Fenyő Iván-rajongó, korábban nem igazán voltam megelégedve az alakításával.
Az elkeseredett, kilátástalan helyzetben lévő, frusztrációt megélő emberek, különösen a fiatalok könnyen befolyásolhatóak. Elég megcsillantani előttük egy szebb élet reményét, amiben elérhetik azt, amire korábban gondolni sem mertek.
Kezdetben elegendő az a bizonyos összetartozás tudat. Hogy egy csapat vagyunk. Hogy egy család vagyunk. Megbízhatunk egymásban, mert akik velünk vannak, ők nekünk jót akarnak.
Aztán jöhet a másságtól való félelem. Azok a rosszak, akik ezen a körön kívül vannak. A “démonizálás.” Mindenért ők a felelősek. Ha pedig még veszélyeztetik is azt a keveset, ami még a mienk, akkor azt meg kell védeni. Bármilyen eszközzel. Mert nekünk jogunk van ehhez.
És ezután a pont után a józan ítélőképesség megszűnik létezni. Helyét átveszi a harag és a bosszúvágy. Elvakít a düh. Ekkor már nincs ártatlan vagy vétkes. Nem lehet köztük olyan, aki ártatlan, mert ők a rosszak. Csak bűnösök vannak, a bűnösöket pedig ugye meg kell büntetni.
És ha valakiben felmerül az erkölcsi aggály, hogy ezt szabad-e egyáltalán, azt el kell csitítani. Mert mi különbek vagyunk, mi ezt megtehetjük.
Csak a hatalom veszélyes fegyver. Ha valaki megkapja, mindig többre és többre fog vágyni. Olyan, mint a drog. Bármire hajlandó érte az ember. És van, amikor az irányítás kicsúszik a kezéből.
Ez az, ami kívülről látható. A háttérben azonban még ennél is sokkal nagyobb hatalmi harc folyik, politikai – gazdasági színtéren. Mert végső soron az emberiség történetben minden háború, minden ellentét, minden gyilkosság, amit a vallás, a király vagy a haza nevében elkövettek, mind csak a pénzről szólt. Mert akinek pénze van, annak van hatalma is. Az ember pedig hataloméhes.
A probléma csak annyi, hogy a harcokban sohasem azok sérülnek meg, akik a szálakat mozgatják. A hatalmi harcoknak mindig ártatlan áldozatai vannak.
Óhatatlanul eszembe jut Golding Legyek Ura című regénye, ahol gyerekekről van szó, de őket is elvakítja a félelem az ismeretlentől, a düh, a hatalomvágy, és úgy érzik bármit megtehetnek azzal, aki szerintük kevesebbet ér náluk. Felszínre kerülnek az ösztönök, és a történet szörnyű tragédiába torkollik.
És eszembe jut Zimbardo börtönkísérlete, ahol az alanyok, ahogy hatalmat kaptak úgy bántak társaikkal, hogy a kísérletet le kellett állítani.
És nem tudom megtenni, hogy ne vonjak párhuzamot Párizzsal, több megközelítésből is.
Ki és miért érzi magát feljogosítva arra, hogy ítélkezzen emberek felett? Hogy érezheti magát feljogosítva arra, hogy elvegye mások életét?
És félve gondolok az emberi viselkedés mikéntjére, a média manipulatív hatására, az eltitkolt információkra, a félretájékoztatásokra. És félve gondolok a történések következében felgyülemlő félelemre, gyűlöletre és agresszióra, és félelemmel gondolok a bűnbakkeresésre.
És félek attól, hogy az igazi bűnösök helyett, nehogy még több ártatlan áldozata legyen az elinduló gyűlölethullámnak, és csak remélni tudom, hogy azok, akiknek a kezében az igazi hatalom van, és akik igazából mozgatják a szálakat, olyan döntéseket tudnak hozni, amelyek valóban célravezetőek. És hogy egyetlenegyszer az önös érdekeiket háttérbe tudják majd szorítani.
És csak remélni tudom, hogy Európa és benne a mi sorsunk nem a bizonytalanság, és nem a félelem kell hogy legyen.
És ha fohászkodom, hát azért fohászkodom, hogy erre létezzen más mód is, ne csak a féktelen erőszak. Mert az, ha egyszer elkezdődik, sohasem ér véget.
fotó: Timon Studler on Unsplash
