Ahogy elköszönök otthon, érzem, ez a szabadság. Lehet, vissza se megyek többet. Elszököm az életemből. Messzire kell menni kicsit, távol mindentől. Hogy rátaláljak valamire, ami elveszett.
Veszprémbe a szobát valamikor május végén-június elején foglaltam. Csak úgy, első felindulásból. Hogy az Utcazene Fesztivált nem hagyom ki, lesz, ami lesz. Hogy majd valaki jön velem. Egészen az utolsó hétig úgy volt, hogy senki. Hogy megyek egyedül. Aztán egy telefon. Megvan még a szoba? Pénteken négykor már a vonaton viháncolunk. Soha jobb társsal nem is mehettem volna. Hogy megint tőlünk zeng az egész kocsi? Hogy megbotránkoztatunk mindenkit körülöttünk? Ugyan már. Mienk az egész világ. Azt se tudjuk, hova értünk. Hogy hogy megyünk tovább, kit érdekel. Majd improvizálunk. Mindent lehet. Kollégiumi szoba, kollégista érzés, valami, ami az évek során kimaradt. Mindennek örülünk. Hogy közös a zuhany. Meg álmos szemű pasik mászkálnak a folyosókon reggelente. Már alig várom, hogy belevessük magunkat az éjszakába. Annyi szín, annyi hang, annyi arc, azt se tudom merre nézzek. De megy ez lassan, a nyári éjszaka, a fröccs a kezemben, a hangulatfények, a zene, ami körülölel. A barátságos arcok, a ringatózó testek, a taps, a csettintés, a dalolás. Mindegy, hogy mit, mindegy, hogy milyen nyelven, a lényeg, hogy együtt vagyunk. Kicsi, nagy, fiatal és öreg, a gyerekek is hajnalig az utcán, egy idős pár előttem halad sörrel a kezében a következő színpadig. Ez az igazi élet, ez a szabadság, sose megyek haza.
Másnap is. Az a szabadság, hogy rövidnadrágban, meg könnyű felsőben lehetek egész nap. Hogy csak egy kicsi táska van nálunk. Az a szabadság, hogy nem kell azzal foglalkozni,mit eszem. Hogy megtehetem, hogy beülök reggelizni egy pékségbe. Hogy ebédre pizzát eszek. És a napernyő alatt a pincér jegeskávét hoz. Szabadság a vásárcsarnokban megvett áfonya. Gondosan, felnőttesen, megnézve a konkurencia áruját, ami nincs, és kiválasztva a legszebb dobozt. Elszemezgetni egy fa alatt az árnyékban. Felmenni a Várba a macskaköveken, elvándorolni a Jézus szoborig. Egyedül a fehér úton. Majd az egész várossal együtt megint arra várni, hogy éjszaka legyen. Hogy gyöngyözzön a fröccs, süljön a malac, szóljon a tangóharmonika, hogy az egyszer volt kis srácból Zentai Márkból, akit megmentett a szerelem, a Mörk frontembere legyen, mondtam én, hogy a szakáll csodákra képes, és vele énekeljük, hogy oh oh ooh . A hegedűszó. Tovább mennék, de valami visszahúz. Istenem, imádom a hegedűt. Van egy 20 perces mix a Trouble Notes-tól fent Youtube-on. Délutánonként hegedűt hallgatok. Akkor este pedig minden átéléssel énekeltem a Riders Connection-nel és fél Veszprémmel, hogy “I will never sell my soul”. Soha nem adom el a lelkem. Soha, de soha. Soha nem adnám el, ha már egyszer visszakaptam. Veszprém adta vissza.
Mindkét este gitár szólt az ablakunk alatt. Gitárszóra elaludni, gyönyörűség.
Hazajönni csak azért jöttem, mert mégiscsak muszáj volt.
2017 júliusa meg már nincs is olyan messze.
