Ötpercek

Windy Day

A szél az egri intercityvel érkezett Budapestre, és a Keleti pályaudvaron robbant le a szerelvényről a gyanútlan utazóközönség legnagyobb döbbenetére. Dobott egyet a levegőbe készülő galambokon, és meglibbentette a 7-es buszra várakozó lányok szoknyáját. Kis gondolkozás után befordult a Rákóczi útra, és őrült rohanásba kezdett a Blaha Lujza tér irányába. Nyomában hatalmas felhőszörnyetegek készültek felfalni vitéz lovagokat egy hatéves kislány képzeletében, akinek anyukája lejjebb húzta kislánya fején a rózsaszín sapkát, amíg az a felhőket bűvölte. 
A Blaha Lujza téren, a villamos megállóban egy férfi cigarettára gyújtott volna, de a negyedik sikertelen próbálkozás után inkább feladta a harcot, és rámosolygott a szembe jövő idős hölgyre, aki kendőjét szorosabbra csomózta az álla alatt.
Nagy volt a kísértés, hogy útját a Duna irányába folytassa, az Astorián túl, az Erzsébet híd lábánál már ott hömpölygött a méltóságteljes folyam. “Micsoda csuda jó mókát lehetne itt csapni!”- gondolta a szél, és tett egy bizonytalan lépést a víz irányába, de gyorsan kedvét is vesztette, mert a budapestiek, úgy hírlik, nem az a mókás fajta, most is leszegett fejjel, szorosan összezárt ajkakkal, és összehúzott szemekkel mennek a dolguk után, nem értik az ő pajkos jókedvét.
Ezért inkább az Oktogon irányába indult, távolodó lépteit csak a hulló falevelek kecses tánca jelezte. A Király utcánál még messzire sodorta két elvihető kávéspohár fedelét, az iskolás lányok jót nevettek rajta, valahogy olyan kedvük volt, hogy jót nevettek mindenen. “Ez egy ilyen nap!” – jegyezték meg, miközben hajuk modern Medusa módjára ezernyi irányba szállt.
“Úgy látszik, ők még értik a tréfát” – örült a szél, és jókedvében egyre csak szaladt tovább, redőnyöket zörgetett meg, ablakokat csapott be, fákat hajtott majdnem a földig, táblákat szaggatott le, és újságokat kapott fel a földről, hirtelen eszeveszett tombolásba kezdett, étvágyát semmi sem csillapíthatta.
A Nyugatinál álltam a nagy óra alatt. Éreztem, ahogy körém fonódik, vártam rettenetes szorítását, ismertem már erejét. De ekkor, mint egy gondos kéz a hátamhoz simult, felemelt és csendesen ringatott, tombolása alább hagyott, lenyugodott, tisztára söpörte az utcákat, a lelkünket, elvégezte a feladatát.

fotó: John Schnobrich on Unsplash

Még szintén kedvelheted...